Már azzal is gond van, hogy milyen írásjel kívánkozik a cím után. A négy évadot már megélt - és később bizonyára folytatódó - tévéműsor felkiáltójeles volt. Celebek versenyeztek a legkülönfélébb eszement játékokban. A résztvevők láthatóan nagyon jól érezték magukat, az emelkedettebb szórakoztatáshoz szokott nézők pedig egy ideig feszengtek, aztán más csatornát kezdtek nézni. De most nem erről az őrületről van szó, hanem egy olyanról, aminél nem működik a távirányító, nem lehet csak úgy átváltani róla.
Így aztán talán a kérdőjel lenne a megfelelő. Nézzük a műsort, amivel ez a hatalom már hét éve szórakoztat bennünket, ami az utóbbi időben már kétségkívül az őrület jegyeit hordozza, és nem hiszünk a szemünknek. Vagy helyesebb úgy fogalmazni: szeretnénk nem hinni. Persze a legutóbbi példa a legpregnánsabb arra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. A lex CEU - a beterjesztés gyorsasága, szinte statáriális megszavazása, s végül az államfő aláírása - azt mutatja, hogy ezek már teljesen elvesztették a mértéket. Előtte is voltak természetesen figyelmeztető jelek. A migránsozás, a sorosozás, az ellenzéki pártok módszeres befeketítése és lejáratása, a Brüsszel elleni hadjárat mind ugyanazt jelentették. A nemzeti együttműködés rendszere legfeljebb csak biodíszlet gyanánt hajlandó megtűrni a más véleményeket, nagyon is tudatos stratégiával teremti meg Orbánisztánt, amely a jelek szerint egyetlen más államhoz sem akar hasonlítani. De van példaképe, kettő is. Az egyik az egykori nagy testvér utóda, Oroszország, amelytől napjainkban is sokat remél. A másik meg az az ország, amelyben a mai élcsapat felnőtt, az átkosnak kikiáltott, de egyre többször utánzott kádári Magyarország.
Ilyeténképpen a kérdőjel sem lenne igazán megfelelő, hiszen határozott célok és érdekek vezérlik ezt az őrületet. Talán három pont jelezné leginkább, hogy itt nem a véletlenek összjátékáról van szó, hanem kérlelhetetlen elhivatottságról és magabiztosságról. Hogy a magát nemzetinek nevező erő, amely lényegében kitagad a nemzetből mindenkit, aki nem ugyanazt a nótát fújja, új szakaszba lépett. Már végzett az intézmények elfoglalásával, már kezében tartja a média és a sajtó jelentős részét, már saját képére formálta az országot, s most hosszú távra kíván berendezkedni. Tehát átlép mindenen és mindenkin, akit útjában állónak vél. Nem számít már semmi.
Elharapózott az őrület, állami szintre emelkedett és a hatalom emberei úgy viselkednek, mint akik elhiszik, hogy már semmi sem állíthatja meg őket. Ha a médiában kérdezik őket, akkor persze készséggel válaszolnak, bár azt azért megválogatják, hogy kinek és hol. De minden mondatukkal azt erősítik, hogy nekik mindent szabad. Akár ezerszer is elismétlik a betanult szöveget, nem lehet kizökkenteni őket. S Kósa Lajos frakcióvezetőt, vagy Rétvári Bence államtitkárt egy pillanatig sem zavarja, ha hülyét csinálnak belőlük. Csak tessék nyugodtan kekeckedni, úgyis mi hozzuk a törvényeket, úgyis rajtunk múlik az ország sorsa és helyzete, a többi meg nem érdekes - ez van nyilatkozataik mögött, ez van az arcukra írva. Ha pedig kínosnak érzik a helyzetet - például egy parlamenti bizottságban -, akkor szépen felállnak, kivonulnak és mindjárt nem tudnak tőlük kérdezni. Azt meg elviselik, hogy utána elmondják őket mindennek. Na és, akkor mi történik? Övék a hatalom, ők játszanak vele.
Őrület? Igen. De kétségkívül van benne rendszer. Benne van a rendszer lényege. Itt az történik, amit ők akarnak. Amit Orbán Viktor akar. Márpedig az ő legfőbb vágya már régóta az, hogy eljuthasson a Fehér Házba. S bár Pozsgay Imrétől tudja, hogy a hála nem politikai kategória, de azért azt elvárná, hogy Donald Trump különleges elbánásban részesítse. Hiszen az európai vezetők közül elsőnek tett hitet mellette, még akkor - tavaly nyáron -, amikor talán még a jelenlegi amerikai elnök sem bízott benne, hogy győzhet. Ha fogadnák őt, akkor esetleg más szemmel nézne Sorosra, a CEU-ra, az egész világra, de ha nem, akkor vállalják a következményeit. Megmutatjuk Washingtonnak is.
Ha a főnök rosszkedvű, mert nem az történik, amit szeretne, akkor a körülötte lévőknek az a dolguk, hogy felvidítsák őt és következetesen képviseljék akaratát. Kétségek és önálló gondolatok nélkül. Csak ez lehet a magyarázata az immár egyre inkább elterjedő őrületnek. Ezért kell mindenütt ellenségeket keresni - és találni -, ezért kell szembeszállni a kommunistákkal, a liberálisokkal, a multikkal, a bankokkal, ezért kell megállítani a migránsokat és Brüsszelt (az onnan érkező pénzt persze nem), valamint személy szerint Soros Györgyöt. Hinni kell abban, amit tesznek és a hatalom emberei hisznek benne, hogy a főnök tudja, mit csinál és hogy igaza is van. Magabiztosak tehát és - egyelőre - nincs veszélyérzetük. Pedig lehetne. Kádár János is sokáig pótolhatatlannak látszott, rendszere pedig örökéletűnek. Aztán a nyolcvanas évek második felében kiderült, hogy aki ezt így gondolta, mekkorát tévedett. A helyzet persze most egészen más, de a változások nem mindig kiszámíthatóak és lassúak.
Most annyi látszik, hogy ezek valóban megőrültek. Talán három felkiáltójellel a végén. Hogy aztán orvos kell-e nekik, vagy valami más, az majd később dől el. Előbb, vagy utóbb.