Tavaly az év végén nagy dérrel-dúrral bejelentették, hogy most már nem érdemes innen tapodtat sem elmenni, annyira megbecsülik majd a kétkezi munkát. Úgy felemelik a minimál- és a szakmunkásbért, hogy ihaj! Akiben kétségek támadtak volna, azt úton-útfélen győzködték, mert a szó elszáll, de az óriásplakátok csak nem hazudnak…
Miért ne hazudnának? Hazudtak menekültügyben éppen úgy, mint a Brüsszelt ócsárló szlogenekkel, meg az állítólagos „jobb teljesítményünkkel”, most meg az „üzeneteinkkel”. Építési vállalkozó ismerősöm panaszkodik: olyan, hogy „jó szakember” már nincs a piacon, aki egyenesen fel tud rakni egy sor csempét, kétszer-háromszor több órabért követel, mint egy éve.
Bérügyekben is kiderült az igazság. Annyira jól egyetlen magyar kisvállalkozónak sem megy, hogy csak úgy negyedével emelje a béreket. A bolti eladó árufeltöltő lett, a szakácsból képzetlen pincér, egyik helyen a béren kívüli juttatásokat, másutt a papíron szereplő munkaidőt vették vissza annyival, amennyivel a fizetést kellett volna emelni. A vidéki szálloda tulajdonosa a vendégcsalogató szobaáron kívül minden más árat felemelt, hogy kitermelje a béremelést.
Az egészben az a vicc, hogy az állam sem dőlt be az államnak. Olvasom, hogy a rendőrök ezrével perelik a munkaadójukat, mert a jövedelmüket pontosan annyival csökkentették, amennyivel a garantált bérminimum és/vagy a minimálbér összege emelkedett. Így a fizetésük nettó összege egy forinttal sem változott.
Úgy jártunk ezzel a béremelési dumával is, mint a megcsalt férj a szekrényben ácsorgó pucér pasival: kinek higgyen? A szemének, vagy az asszonynak?
