Áder János felemelte mutatóujját és figyelmeztetett. Figyelmeztette a kormányt, hogy a törvény - a lex CEU - szentesítése után kezdje meg az érintettekkel a tárgyalásokat. A köztársaság - ami, mint tudjuk, nincs - elnöke tehát érzékelte, hogy valami itt nincs teljesen rendjén. Illetve ha nem, akkor valahogy értesült az elégedetlenek táborának zúgolódásáról, és talán a tömegdemonstrációról is tájékoztatták őt. Áder azonban, valójában egyáltalán nem emelte fel a mutatóujját, azt inkább arra használta, hogy megfogja vele a tollát és aláírja vele a törvényt. Pedig hát az aláíráshoz fűzött, fentebb idézett megjegyzéséből kiderül: pontosan tudta, hogy a magyar kormány mindenféle egyeztetés nélkül, rohamtempóban zavarta át a parlamenten a nyilvánvalóan diszkriminatív törvényt, és azt is tudnia kellett, hogy bármily erős szakértői gárdával bír, lehet, lehetne találni fogást, kifogást az új jogszabályon. De ha már ő a legfőbb közjogi méltóság és ugyan meglehetősen korlátozott jogosítvánnyal bír, erkölcsileg vajon miért vállalta azt, amiről - lényegében - maga is leírta, hogy vállalhatatlan? Egy normális jogállamban - amely fölött ugye neki nem csak illenék, hanem kötelessége is őrködni - nem hozunk személyre, intézményre szabott törvényeket, nem hagyjuk ki a kodifikációs folyamatból az érintetteket, odafigyelünk a társadalmi érdekekre és kizárjuk a kormányfői voluntarizmust a parlamenti munkából.
Mindezeket Áder János figyelmen kívül hagyta. Megvárta a végső határidőt, mintha napokon keresztül mérlegelne, majd megtette azt, amit a kormány - Orbán - elvárt tőle. Szóval nincs itt semmiféle mutatóujj; Áder magából csinált paródiát, amikor utólagos egyeztetésre intette a végrehajtó hatalmat. Nyilván maga is tisztában volt vele, hogy ezzel nem nyugtatja meg a tiltakozókat, és talán az sem érte meglepetésként, hogy még hétfőn este, néhány órával az aláírás után, tüntetők lepték el a Sándor-palota környékét. Az elnök, gondolom, nem nagyon izgult miatta, tudta, hogy ezek a zömében fiatal demonstrálók nem azonosak a bő tíz évvel ezelőttiekkel, azokkal, akiknek mozgatása, alarmírozása máig tisztázatlan, de az akkori ellenzékhez való kötődésük erősen feltételezhető. Ezek nem fognak gyújtogatni, autókat borogatni, a maximális (siker)élményük abban merül ki, hogy kitűzik az Európai Unió zászlaját a Magyar Rádió épületére, hogy az akciónak azért legyen egy kis 56-os fílingje. És nem lesz nagyobb botrány a szerdára tervezett tüntetésen sem, ha csak valakik nem gondolják úgy, hogy ellentétes érzelmű szabadcsapatokat küldenek a tiltakozók közé. Nagy valószínűséggel marad a békés énekelgetés, na nem bánom: a kormányellenes rigmusok és a végén az uniós zászló.
Aztán semmi. Már Áder János mutatóujja sem. A kormány nem fog lemondani, Orbán Viktor is helyén marad, és a jövőben is lesznek személyre, szervezetekre szabott törvények. Hisz máris ott van a parlament előtt a következő, a kormányt ellenőrző, bíráló, emberjogi védelmet nyújtó civilszervezetek - nevezhetjük őket NGO-nak is -, és minden megy tovább az eddigi útján. Feltehetően csak maga Orbán Viktor változik, változott. Ma már nem fél a nagyobb tömegtől sem, épp az előbb leírtak miatt rájött: nem kell tőlük tartania, nem jelentenek erőt, nem jelentenek veszélyt a a hatalomra. Pedig a miniszterelnök - és itt a változás - eddig tartott attól, ha túl sok ember vonul az utcára, és különösen tartott a fiataloktól, a diákoktól. De íme, megszűnt benne még a kötelező óvatosság is, teljes erővel zavarta végig csapatát az általa kijelölt - minden egyeztetést nélkülöző - úton. És ha erre az útra koncentrálunk, arra kell rájönnünk: be vagyunk kerítve, nincsenek kitörési pontok. A politikai ellenzék megosztottsága, jelenlegi választhatatlansága, valamint a regnáló hatalommal elégedetlenkedők békés jellege semmilyen vészjelet nem ad Orbánéknak. Ellenkezőleg, azt üzeni, csak bátran tovább, az eddigiek szerint.
Ha valaki esetleg a fentebb leírt mondatokból arra következtet, hogy az erőszakos fellépést sürgetném, az súlyosan téved. Magam sem mennék messzebbre a zászlónál; egyéb sem hiányzik ennek az országnak, mint a felzaklatott utca. Viszont az is bizonyos, hogy az az irány, amely felé most tart az ország, a teljes leszakadáshoz, az elzártsághoz vezet. Az, amit a lex CEU, vagy a civil törvény, vagy éppen Paks2 mögé kell képzelnünk, vagyis az orosz befolyás erősödése, együtt jár az uniótól és a demokratikus társadalmaktól való távolodással. És ezt bizonyosan nem akarhatja a magyar társadalom. Még akkor sem, ha ez a társdalom teljes érdektelenséget mutat az egyre hatalmasodó korrupció iránt és voltaképpen meg sem érinti a demokratikus intézmények és értékek olvadozása, eltűnése, eltüntetése. Oroszország árnyéka túl nagy sötétséget eredményez, oly nagyot, hogy az talán már a közömbös többségnek is feltűnik.
Akkor tehát mégiscsak legyünk optimisták? Higgyük el, hogy a békés tüntetések - bár a Lokál és úgy összességében a kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság kilencven-kilencvenöt százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számol be - létrehoznak majd egy olyan szervező erőt, amely képes lesz kanalizálni a szerteágazó akaratokat? Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti, mondja Keynes, csak annyit mondhatunk: bármi megtörténhet. Ma azonban még csak a zászló látszik.
