– Mi volt az első gondolata, amikor felkérték a NFZ zeneigazgatói posztjára?
– Hogy nem vállalom.
– Miért?
– Nekem Kocsis a mesterem, mentorom, példaképem volt, de annál sokkal több. Az én egész zenei világlátásomat jellemző koordinátarendszer origója. Mindig mindent hozzá hasonlítok, viszonyítok. Ez a zenekar, ez a pozíció – ez ő. Nem gondolhatom, nem is akarom gondolni, hogy a helyébe tudnék lépni.
– Hogyan lett a visszautasításból kinevezés?
– Többször megkérdeztek, én pedig visszakérdeztem: mi a cél? Mi a feladat? Ha Zolit pótolni, akkor nem vállalom. Ha az ő örökségét minél inkább tiszteletben tartva, ápolva valami újat alkotni, akkor kezdjünk el beszélgetni. Ha vannak közös pontok az én elképzeléseim, a zenekaré és a fenntartóé között, próbáljuk meg.
– Beszélt valaha Kocsis Zoltánnal az ő utódlásáról?
– Soha. Zoli nem akart meghalni. Nem akarok azok közé tartozni, akik melldöngetve bizonygatják, hogy ők voltak az egyetlen barátai. Noha ő egy levelében engem barátjának nevezett, én mindig is mester és tanítvány viszonyként éltem ezt meg, akkor is, amikor ő a legőszintébb, legegyenesebb kollegialitással közelített hozzám. Zoltán tele volt tervekkel, álmokkal: olyan koncertprogramokat állított össze, amelyekbe sok, korábban általa nem vezényelt mű került. A halála pillanatáig fejlesztette magát.
– Az évadokon átívelő tervet megtartja?
Természetes, hogy vannak ilyenfajta, évadokon átívelő ciklusok, zenekarfejlesztési programok, ezek mindenképpen kellenek. Bizonyos szerzőket, műveket játszani kell, nem csak azért, mert a hallgató hálás érte, hanem mert a zenekar attól fejlődik. Beethoven például központi helyen áll a zenekari játék időskáláján: segítségével korábbi és későbbi korszakok zenéje is jobban játszható. Aztán vannak a személyes súlypontok: amely szerzőkkel nekem magamnak van közlendőm. Nem tartom bűnnek, ha adok nekik egy esélyt. Ilyen például Bartók.
– Gondolom, sejti, mi a következő kérdésem…
– Persze: hogy Zoli minden idők legnagyobb Bartók-interpretátora volt, miként lehet utána folytatni? Emberi és szakmai okokból mi most egy évig nem játszunk Bartókot. A gyászév arra is jó, hogy egy kicsit kimenjen belőlünk az, ami ő volt, s utána kicsit máshogyan, az általa lefektetett alapokon játsszunk Bartókot. Ezt ő is így várná el, azt hiszem. Zoltán tiltakozna a leghevesebben, ha megpróbálnánk utánozni. Azon pedig, hogy az NFZ-ből Kocsis Zoltán Emlékzenekart csináljunk, valószínűleg nagyon nevetne.
– Mi a helyzet a Bartók-összkiadással?
– Ebben nem én döntök, de elfogadom majd a döntést. Az én véleményem az, hogy befejezetlensége ellenére ez egy nagyon komplex és komplett művészi egész, amit most nem kell folytatni.
– Miért nem reagál, reagált a kinevezése körüli vitára, felhajtásra?
Nem akarom az esetleges reakcióimmal hitelesíteni ezeket az akciókat. Nekem egy feladatom van: tenni a dolgomat, lehetőleg jól. Ha sikerül, akkor ezek a rosszízű, bántó szándékú megjegyzések okafogyottakká válnak. A következő évaddal kapcsolatban rengeteg feladatunk van: arra szeretnénk koncentrálni.
– Idő előtt jött el a Pannon Filharmonikusok éléről, de Németországban sem kívánta meghosszabbítani a szerződését. Nehéz embernek tartja magát?
– Számomra fontos értékek érdekében hajlamos vagyok harcolni. Máskor meg kompromisszumkész vagyok. Csapatjátékosnak tartom magamat, de szenvedélyes művésznek is. Nagyon jól tudom motiválni a körülöttem lévő embereket. Pontosan tudom, melyik döntésemet miért hoztam meg. Kifejezetten büszke vagyok például arra, hogy sem akkor, sem azóta nem vertem nagydobra, miért jöttem el Pécsről. Nem piszkítottam a fészekbe, amelyben tíz éven át hittem és az otthonom volt. Felvállaltam, hogy még a közvetlen kollégáim nagy részének sincs halvány gőze sem a miértemről.
– Nem túl kockázatos ez a kinevezés az ön karrierje szempontjából?
– Ez utólag dől majd el. Nem lehet úgy nekikezdeni egy hangversenynek, hogy én most minden idők legjobb Beethoven V. szimfóniáját fogom vezényelni. Jól és hitelesen kell. Ha a hallgatók közül bárki is azt gondolja, hogy ez minden idők legjobbja volt, akkor örülök. Ha szimplán jónak mondják, annak is. Ha borzalmasnak, el kell gondolkodnom, igaz-e.
– Emberileg mit jelent önnek ez a feladat?
– Én ezt a zenekart huszonöt éve ismerem. Kisdiákként nem Led Zeppelin-plakát volt az ágyam fölött, hanem az Állami Hangversenyzenekaré. A mai napig el tudom sorolni az 1985-ös ÁHZ tagságát. Konzisként mindig piros betűs ünnep volt, amikor a Zeneakadémián az ÁHZ játszott. Ez például belejátszott a döntésembe. Eléggé óvatosan kezdtem amúgy hozzá: megkérdeztem a muzsikusokat, mit gondolnak erről. Jó visszajelzéseket kaptam, ez is erőt adott.
– A tervek egyike a külföldi jelenlét erősítése. Mennyire eladhatók ma a magyar zenekarok?
– Ez országonként más. Van, ahol szinte önmagában az, hogy Magyarországról jövünk, belépőkártya. Máshol olyan gazdag belső zenei kínálattal élnek, hogy nehéz külföldiként bekerülni. A nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest van egyfajta bezárkózás, befelé fordulás, erősödő, részben jó, részben rossz kulturális nacionalizmus. Ez érthető történelmi periodicitás: a nagy nyitás után a belső értékeinkre koncentrálunk. De van egy művészi és üzleti értelemben vett stratégiánk arra, hogyan hódítsuk meg a világot.
– Operaénekeseknél néha igazságtalanul sokat számít a csomagolás. Így van ez a zenekarok esetében is?
– Igen és nem. Igen, mert a kommunikáció a közönséggel, a szakmával vagy éppen a fenntartóval nagyon fontos. Épp ezért jól kell becsomagolnunk magunkat. És nem, mert fordítva is igaz: hiába lenne kiváló a csomagolás, csak az önmagában nem lenne elég. Ideális esetben a termék filozófiája és a termék eladásának filozófiája harmóniában van. A mi hármas jelszavunk: érték, élmény, arány. Ennek a zenekarnak a történelmében van három meghatározó karmester-egyéniség: Kocsis Zoltán, Kobajasi Kenicsiro, Ferencsik János. Ezzel a hármas szlogen is érthetővé válik: a kérlelhetetlen törekvés az értékteremtésre, amely Kocsist jellemezte; az őszinte és tiszta élményre törekvés, ami Kobajasit, és a Ferencsik által képviselt klasszikus arányok. Van mire építkeznünk.