Elindultam szép hazámból… Nem folytatom, mert hazudni csúnya dolog. Nincs sírás, nincs bujdosás, nem idegen földön fogok lakni, hanem fogadott hazámban, melynek ötven éve polgára vagyok. Folytathatnám máraiasan: az író emigrációba vonul, vagy mikeskelemenesen: de nincs hozzá nagyságos fejedelem. Nem menekülök senki elől és nem szalad utánam senki. Kedves szomszédasszonyunktól tarisznyát és hamuba sült pogácsát kaptam, majd jött a huszonöt tonnás teherautó és felpakoltuk könyveimet.
Nyolcvan év alatt harmadszor. Először gyerekfejjel, hirtelen felindulásból egy szál ingben, másodszor a vesztes forradalom után, pontosan tudva, mire számíthatok, ha maradok. Ezúttal mindent felmértem, mindent átgondoltam, eladtuk a házat, a Földközi-tenger mellett vettünk másikat, a család egyik fele maradt és szomorúan búcsúzott, a másik vidáman várt és villámgyorsan lerakta holminkat.
Másfél év alatt, amíg az elhatározásból tett született, volt időm átgondolni a nyolcvan évet, honnan indultam, hol akarom befejezni. Fájdalmas dolog kiszakadni az anyanyelvi közösségből, mindabból, amit az anyanyelv hordoz, és ami pótolhatatlan. Többé-kevésbé, de teljesen sohasem kárpótol, hogy a másik nyelvet is - majdnem - anyanyelvként használom, ébren és álmodva, értve az árnyalatokat és a gesztusokat. Az sem közömbös, hogy ha kórházba kerülök, emberként bánnak velem, hogy a köztisztviselő udvarias, az Állam, ha egyáltalán dolgom akad vele, nem fenyeget, és nem zsarol. Egy leszek a hatvanötmillióból, nem több. De éppen erre van szükségem, nem többre.
Költözés előtt igyekeztem rendbe tenni adminisztratív ügyeimet, többek között a velünk költöző kutya, macska és két papagáj papírjait. Bizsu és Cumi állatorvosunktól szabályos útlevelet kapott: European Pet Passport. A papagájokat illető eljárásmódot ő sem ismerte. A Természetvédelmi Hatóság a Földművelésügyi Minisztériumhoz küldött, annak is Természetmegőrzési Főosztályához. Kiderült, a nagyobb, a gaboni szürke tanúsítványköteles. - Be tetszik fizetni kétezer forintot és mi kiadjuk a tanúsítványt - hangzott az udvarias válasz.
Fizettem, vártam. Két hét múltán érdeklődtem, miért késik a tanúsítvány. Mi útra készen várjuk. - Ez nem lesz olyan egyszerű. - Miért? - Tudja-e számlával igazolni a papagáj származását. - Nem tudom. - És miért nem? - Mert algíri nagykövetségünk mellett az állatkereskedő nem adott számlát. - A Jákó papagáj 1973 óta védett faj. Volt-e behozatali engedélye? - Nem volt. Amikor egy diplomata hazatér, vámmentesen hozhat be akár egy Mercedest is. A Külügyminisztérium gondoskodott rólunk. - Akkor ön szabálytalanul hozta be - válaszolt a zord hang. - Mivel be sem jött, kiviteli engedélyt se kaphat. - Gyűrűje van? - Még senki sem kérte meg a kezét… - Forduljon először a járási hivatalhoz, kérjen gyűrűszámot! Ha engedély nélkül szállítja ki, a határon elkobozzák - tette hozzá.
Két nappal a költözés előtt más dolgom is volt, mint ezzel foglalkozni. Mondanom sem kell, három határt léptünk át úgy, hogy se vámost, se határőrt nem láttunk. Már B.-i új házunkban csörgött rám a természetmegőrző. Bemutatkozott, de nem derült ki, gyakornok-e, vagy főosztályvezető. - Hol a behozatali engedély? - Köszönöm érdeklődését - feleltem -, mi már külföldön vagyunk, a papagáj kitűnően érzi magát. - Ennek következményei lesznek. - Milyen következmények? - Értesíteni fogjuk az ottani hatóságot, hogy ön az Európai Unió területén illegálisan tart Jákó papagájt.
Megkönnyebbülten tettem le a kagylót. Ami eddig bizonytalanul és homályosan fogalmazódott meg, hirtelen világossá vált. Ezért jöttem el. A nyájas olvasó mosolyoghat és legyinthet. De mielőtt legyintene, olvassa el a következő bekezdést.
Egy paragrafusaiból feltekinteni képtelen tisztviselő feljelentéssel fenyeget egy jóhiszemű polgárt, aki bizalommal fordult hozzá. Helyben vagyunk. Ismét találkoztam azzal a szörnyállammal, amelyből kétszer elmenekültem. Az én bajom, hogy harmadszor is visszatérni próbálkoztam, az én bajom, hogy egyáltalán felületet adtam a támadáshoz, hogy - igaz, egy piszlicsáré ügyben - kiszolgáltattam magam. Miért kíséreltem meg követhetetlen, számomra megismerhetetlen szabályt követni?
Ne túlozz, ne tévessz arányt! - csipkedem magam. Ez a tisztviselő, már nem annak az elnyomó gépezetnek része, amely Endre Lászlókat, Péter Gáborokat termelt sorozatban. Kis papagáj, jelentéktelen ügy. De mégis! Korszakokon és nemzedékeken át ugyanaz a szellem. Az állam feladata, hogy minden lehető alkalommal sarokba szorítsa, és ha teheti, megzsarolja, megsarcolja polgárait. Kiismerhetetlen felsőbbség, félelmet és bizalmatlanságot kelt. Volt idő, a rendszerváltást követő években, amikor elhittem, ez az állam, nem az az állam. Rögeszmésen véltem, nekem is tennem kell „valamit”. Bár rövid időre, állami szolgálatba szegődtem, kockázatot vállaltam. Ez az állam ismét fenyeget, kirúg, meghurcol, bebörtönöz ártatlanokat. Én ugyan nem vagyok elég fontos, hogy bántson, csak undorít. De nagyon.
Útban új otthonom felé megpróbáltam magatartás-szabályokat megfogalmazni. Az első: távozásommal lemondok arról, hogy az otthon maradtak életét alakítsam. A második: nem mondok le arról, hogy véleményt alkossak, és ezt, ha kedvem tartja, kimondjam. A másodikból következő harmadik: nem engedek a zsarolásnak - amint az előző, negyven évig tartó emigrációban se engedtem -, miszerint ha hazám kormányát támadom, hazát árulok. Ellenkezőleg - akkor árulnám el, ha nem mondanám ki. A még maradó évekhez ennyi elég.
