Mi, magyarok, művészek és közönség nem szeretünk szembenézni múltunk sötét fejezeteivel, és nem szeretjük hallani, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósa – hívta fel a figyelmet Vági Zoltán történész. A második világháborús vereségünk pedig már a második, világháborús vereségünk volt. A politika összemossa az áldozatokat, önfelmentésből pedig jelesre vizsgázhatnánk. Vági Zoltán magyarázata szerint a 3-4 millió koldus országában a morális kérdéseket elhallgatva lopták el sokan a deportált zsidóság vagyonát, Szántó T. Gábor pedig arról a dilemmáról gondolkodott hangosan, amiről novellája is szól: hogyan reagál a helyi társadalom a gettóból, munkatáborból és koncentrációs táborból visszajövőkre.
Az 1945 című film a nevezett év augusztusának egyetlen napján játszódik. Török Ferenc rendező középponti témája a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon. A filmet holnap este lehet először látni, de moziforgalomba csak egy hét múlva kerül. Az alkotás az idei Berlinálé filmfesztiválon nagy sikerrel szerepelt. A szerdai lapszámunkban közölt Török Ferenc-interjúból kiderül, hogy a rendező tudja, a hazai bemutató kockázatosabb lesz a berlininél, hiszen a téma nagyon kényes, és nagyon magyar.
Mi, magyarok, művészek és közönség nem szeretünk kimozdulni a komfortzónánkból sem – bizonyosodott be a „mondhatnánk, hogy véletlen az időzítés, de akkor nem mondanánk igazat” esten. A történész a historikus alapokat rakta le okosan és tisztán, de nem mesélt személyes, családi, olvasmány- vagy filmélményekről. Az író a 2004-ben született novella célját – az 1945 utáni történések megmutatása emberi sorsokon keresztül – , és a forgatókönyv készítését ecsetelte, de nem tudtuk meg, hogy milyen érzelmeket vált ki belőle a közös társadalmi felelősség(nem)vállalás. A színész pedig amellett, hogy elmondta, mekkora megtiszteltetés volt számára a felkérés, mennyire örül, hogy a komikus szerepkörből kitörhet, a film jelentősége és üzenete helyett a szerep kedvéért való hízásról beszélt. Rudolf Péter pontosan ugyanazokkal a gesztusokkal mutatta be a kövér ember mellényzsebébe rakott kezét, ugyanazzal a hangsúllyal mesélte el, hogy a nálunk tanított sztanyiszlavszkiji módszerrel ellentétben „a szerep nem én vagyok”, mint a néhány napja az ATV-n képernyőre került KrizShowban, Krizsó Szilvia, a Centrál Színház színpadon rögzített színházi talkshowjában. A közönség soraiból a fekete-fehér film ötletéről, a magyarok felelősségét felvető művekről érdeklődtek a beszélgetés végén, azzal a távolságtartással, amiről a novella és a film is szól: mintha nem lenne közünk hozzá.
Török Ferenc fimrendező volt a színpadi ötösből az egyetlen, aki nemcsak a filmkészítésről beszélt szenvedéllyel, hanem a társadalom bűnbánathiányáról, az elfojtott frusztrációról, a szándékoltan provokatív kérdésfelvetésről is. Az esten vetített három filmrészlet – Szőcs István: Ének a búzamezőről, Radványi Géza: Valahol Európában, Máriássy Félix: Budapesti tavasz - apropóján azt is elmesélte, hogy a korszak játékfilmjei és az egykori westernfilmek többet segítettek neki a képi világ megteremtésében, mint a dokumentumfilmek. És a nem titkolt reményt, hogy egyszer majd talán az 1945 című alkotás is kordokumentumot jelenthet.
