Amíg másokkal vagyunk, addig történnek velünk a dolgok. Még akkor is, ha ezek az események nemcsak hogy nem tűnnek fontosnak, hanem inkább akadályoznak. Amikor pedig magunkkal vagyunk, akkor emlékezünk vagy vágyakozunk arra, hogy másokkal legyünk. Szilasi László Amíg másokkal voltunk című három, egymással összefüggő kisregényből álló művének elbeszélői még nem tudják magukról, amit mi már igen, hogy később a nagybetűs irodalom művelőivé, sőt csillagaivá váltak. De az olvasó is csak a nagyságukról tud, arról azonban, amiről a könyv szól, az alkotást megelőző periférialét érzéséről, nem.
Az első kisregényben Babits szegedi éveiről olvashatunk: vidéki tanárként azt hiszi, sosem tud majd részt venni a fővárosi irodalmi életben, ahogy Adyval sem versenyezhet. Féltékenyen figyeli a Nyugat indulását, mégis hozzálát Dante Isteni színjátékának fordításához. Jókai a szabadságharc bukása után Tardonán és Erdélyben bujkál, szégyelli a menekülést, gyászolja a nemzetet, hiányolja Petőfit, aki hiába ment el korán, az életműve teljes és kész. Bessenyei György Mária Terézia magyar testőrségének tagjaként egy kulturális központból és a franciás szellemi közegből Tiszabercelre, majd Pusztakovácsiba tért meg. Beláthatatlan és visszafelé megtehetetlen távolság annak, aki a magyar nyelv és nemzet felemelését látja, amikor kinéz a szántóföldekre és a parasztjaira az ablakon. Habár Babitsnál és Jókainál is felvillan a korai életszakaszhoz képest egy jövőbeni pont, történetük épp ott fejeződik be, ahol már valami elkezdődhet. Bessenyei kisregényében pedig ezekhez képest a pezsgő európai kulturális életre való visszaemlékezés és az elzárt, gazdálkodó lét ambivalens megélésének leírása kiegyensúlyozottabb, de megrendítőbb is.
Mihály, Móric és György helyzetében közös, hogy külső vagy belső elszigeteltségben élnek, az igazi társak már vagy még nincsenek jelen. Az elbeszélőkkel egyébként olyan sok minden nem történik, viszont az nagyon fontos, hogy a küszöbhelyzet nemcsak személyes életüket, hanem a történelmi korszakot is jellemzi. A történelmi események és a három alak egymást kölcsönösen formálják: ez Babits esetében a korszak minden területét átható és felforgató modernizmus, Jókainál a levert szabadságharc utáni idő, Bessenyeinél pedig a magyar felvilágosodás kezdete és Mária Terézia halála. Visszafelé haladunk a modern irodalomnak tekintett Nyugat születésétől az új magyar irodalom és magyar irodalmi nyelv programjának megteremtéséig.
Az irodalomtörténész Szilasi László harmadik könyvében ismét hatalmas műveltséganyagot mozgat meg. A szöveg nagyon tömény, inkább lassú olvasást igényel, a töredékes szerkezet miatt azonban kis adagokban is fogyasztható. Rétegirodalom is lehetne a kortársakra történő exkluzív utalások miatt (az elbeszélők is csak keresztnevükön jelennek meg), de nemcsak annak szól, aki részleteiben tisztában van az irodalmi élet szereplőivel, ahogy - mivel a művek értelmezéséhez nincs szükség az életrajzi adatokra - nem is a szerzők műveinek értelmezéséhez visz közel. Ebben a könyvben azok a személyes válsághelyzetek a fontosak, amelyek megelőzik a cselekvésre kész, tehetséges, de mégis sokszor tanácstalan emberek tetteit. Mert amíg másokkal voltak, lehet, hogy nem a legfontosabb feladatukkal foglalkoztak ,de addig gyűjtötték össze az élményanyagot. Amit a félelem ellenére is meg kell írni.