Én egy Magyarország-cikket olvasva ismertem meg Bächer Ivánt. Kádár János halálakor jelent meg az írás és a kondoleáló sorról szólt, az arcokról, a léptekről, képzelt és valós párbeszédekről, de leginkább az írójáról, aki már abban a pillanatban olyan iránytűt használt, amelyik nem pörgött, mint akkoriban minden. Korszakot temetett, mélabúsan, de nosztalgia nélkül, pontosan körülmetszve a bűnt és a tragédiát, ugyanakkor azokat a pangás előtti békeéveket is, amelyeket a sorban állókkal együtt ő is átélt. Bächer indulata már akkor más volt, mint a hol jobbról, hol balról fölfortyanó düh, de legfőképpen stílusa volt más, látszólag egyszerű mondatokkal építkező, mégis hajszálpontos, lebilincselő, mesélni tudó.
A Népszabadság kincskereső, tehetségeket a laphoz vonzó játéka akkoriban indult, Bächer Iván az elsők között érkezhetett hozzánk. Azonnal elvegyült, pedig nem volt bratyizós típus. Könnyen megismerhető, nehezebben kiismerhető – és azt is sejteni lehetett, hogy le- és felmenői sorsában is súlyos terheket cipel magával. Melyeken így vagy úgy könnyíteni akar, de letenni, elhagyni sohasem. Tárcái sem vesztek bele a családi legendáriumba, csak tárcái sugallták, hogy archívuma olyan lenyomata az országnak, amely a szerző megközelítésével páratlan, totális, ugyanakkor személyes képet rögzít, nem csupán történetet – történelmet is. Én, mint megrögzött, saját korlátaiban komfortot találó újságíró, folyton-folyvást arra ösztökéltem, hogy riportot írjon, olyat, amit csak ő tud megírni. Nem fűlött a foga hozzá. Makacs volt, de én is. Olyan témát kellett ráerőszakolni, amely, hogy az ő szavát használjam, legalább picinyt megfogja. Az első ilyen Láng úr Gundelje volt. A New Yorkba szakadt gasztropápa akkoriban vette meg a patinás éttermet, s mivel az ízek, a konyhai műveletek Ivánt is érdekelték, belement. Néhány nap múlva hozta a riportot. Bächer Iván Láng Györgyöt kivitte a Garay piacra fejhúst enni. Eszelős volt az ötlet, még eszelősebb az írás. Az evés-ivás imádatával visszaélve odaadtam neki egy sörgyári sajtótájékoztatóra szóló meghívót – aprólékos pontossággal vetette papírra az ilyen rendezvények lényegét, a rutinos potyázást, részletesen kitérve a terített asztalok tartalmára, azok becserkészésére. Hogy a gyár vezetői mit akartak az újságíróknak eladni, azaz milyen frenetikus információkkal szolgáltak, arról nem tájékoztattuk az olvasót, Bächer különleges látásmódja, kisember-közeli humora –, és ki ne hagyjam: az írásaiból sütő szeretete - mindenért kárpótolt.
Idővel persze rá kellett jönnöm, hogy Ivánt békén kell hagyni. Olyan utat járt, amelyen csak ő járhatott, úgy írt, ahogy csak ő írhatott, szerető olvasótábora pedig azt kapta tőle, amire vágyott. Hol tébláboló pillanatképeket, riportfélét, úgy, ahogyan ő élte meg a pillanatot, emlékeket, utakat, művészemberek portréit, dallamokat, amelyeket csak ő tudott úgy továbbadni, dühödt politikai kiállást a polgári Magyarország nevében, amelyet érdekes módon baloldaliságával együtt a szívében hordott. Az Íz-lelőtől a kritikus publicisztikákig minden írás ő volt, a humánummal teli, a poént hajszálpontosan bemérő, föld- és égközeli, megható és megnevettető Bächer Iván. Konfliktusai engesztelhetetlenség és konokság sajátos elegyéből adódtak, amelyből hol az egyik, hol a másik került túlsúlyba, néha egészen az irracionalitásig fokozva Don Quijote-i csatáit. Szerencsénkre a belátás, a kérlelés, vagy éppen a szükség időről-időre visszahozta hozzánk, de egyre inkább hiányolta azt a közösséget, ahová érkezett, ahol társasági ember lett – és amit már másutt kellett keresnie, elsősorban Lipócia törzshelyein. Korai távozása kicsit mindannyiunk bűne. Meg azé az elveszett illúzióé, ami vele, velünk szertefoszlott, köddé vált, mint Schnell Lajos, Gojszi, Dezső és sorban a többiek. Egy a kilencvenes évek elején írt publicisztikájának utolsó sorát idézem: Kívánom, hogy hagyjanak élni, mert én azt szeretek az életben a legjobban.
Közös tragédiánk, hogy neki nem egészen sikerült.