Ha van meglepő az új mesefeldolgozásban, akkor az az, hogy a Disney feltalálta az élőszereplős rajzfilmet. A hús-vér karakterek semmivel sem hoznak magukkal elevenebb világot és szellemet, mintha csak a tervezők skiccelték volna fel őket. A külsőségek is egy művi környezetet idéznek fel, a színek, a díszletek, a jelmezek, a színészmozgások, az események mind egy mesterséges Disneyland-világot hoznak elénk. Van némi pikantéria abban, hogy az 1991-es A szépség és a szörnyeteg című Disney-féle animációs mese, amelyet a mostani film újrahasznosít, a műfajból elsőként kapott Oscar-jelölést a legjobb film kategóriában. Jó negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ugyanennek a mesének az élőszereplős Disney-feldolgozása avitt és szellemtelen másolatként mesélje el ugyanazt.
Lenne mit mondani pedig a klasszikus mesével, amelyet először Jean Cocteau csodálatos szürreális látványvarázslata emelt fel filmtörténeti színvonalra 1946-ban, szerelme és ihletője, Jean Marais-val a Szörnyeteg szerepében. A 18. századi francia klasszikus mese rengeteg irodalmi és sok filmfeldolgozást is megért, ezek közül a Disney-féle rajzfilm a maga nemében jó színvonalat jelentett. Bill Condon rendező most a maga újrahasznosított meséjével semmit nem tett hozzá, semmit nem fogalmazott újra, semmit nem talált a maga korának megfelelő értelmeshez. Még a dalok is avittasan szólalnak meg, a váratlan dalrafakadások határozottan poros hatást keltenek. Még akkor is, ha Tim Rice írt három új dalt Alan Menken zenéjéhez. A musicalesítés sem látványban, sem zenében nem segít eloszlatni a poros hangulatot
A rendező két gyenge ötlete közül az egyik, hogy valamivel karakteresebb lett a szépséges lány. Küzdő, modern női típust igyekszik életre kelteni figurájában a Harry Potterből kinőtt Emma Watson. Ám jórész megmarad rajzfilm figurának, mosolyogni valóan fityegnek rajta a direktben ráaggatott másság jegyek, úgy mint az olvasás szeretete.
A másik ötletnek nincs köze a művészethez, puszta reklámfogás. A premier idején pattant ki a nagy titok, nyilatkozott róla maga a rendező is: A szépség és a szörnyeteg rajzfilmtörténeti határt lépett át azzal, hogy egyik szereplője meleg. A mellékszerepben látható Josh Gad komikus néhány rajongó pillantását, három tánclépését egy másik férfival nevetséges és túlzó a Holdfény Oscar-díjának évében határátlépésnek nevezni.
A film éppen azzal nem törődik, amiért egyáltalán érdemes ezt a mesét vászonra vinni sokadszorra. A szörnyeteg és a szépség közötti kapcsolatról. Helyette inkább a tárgyakká varázsolt udvaroncok vicces társaságának ad teret. Határozottan 12 éven aluliak szórakoztatására alkalmas jelenetek sora ez egy 12-es korhatárú filmben. Csésze és csészealj, fogas és gyertyatartó, zongora és ruhásszekrény kel életre, hogy a szereplőlistát olyan színészóriások nevével lehessen feltölteni pár másodperces személyes jelenlétük révén, mint Emma Thompson, Ewan McGregor, Ian McKellen vagy Stanley Tucci. Ennél csak szebbet és szörnyűbbet kívánhatunk magunknak.
(A szépség és a szörnyeteg **)
