Egy nő hullája, temérdek jókora dögléggyel, igazán nem megnyugtató látvány. Engem mégis megnyugtat, mert ezt a szerencsétlen hölgyet, a krimi egyik nagyágyúja, Georges Simenon írta. Időnként olvasom, a hétvégén is ezt tettem, szórakoztat, pihentet azzal, hogy még egy olyan világban játszódik, amelyikben a rendőrség, és legfőbb képviselője, a rendszeresen pipázó, közben igencsak eltöprengő Maigret felügyelő, még feltétlen ki akarják deríteni az igazságot, ehhez pedig szakértelmük, ember- és helyismeretük egyaránt van. Akár még bízni is lehet bennük, ahogy a törvényben is.
Bár a krimi királynőjének Agatha Christinek legfőbb két hőse, Miss Marple vénkisasszonyként, a nagy bajszú Hercule Poirot pedig magándetektívként jut sokkal többre, mint a rendőrség, ami azt jelzi, hogy olyan nagyon már nem támaszkodhatunk a hivatalos szervekre. Raymond Chandler pénzéhes magánhekusa, Philip Marlove pedig miközben nyomoz, már olyan stikliket követ el, amikért őt is börtönbe lehetne csukni.
De mindhárom szerző esetében kiderül az igazság, a bűnöst megnevezik, megbüntetik, és utána helyreáll a normális világrend.
A máról szórakoztató formában regélő vaskos skandináv krimik esetében már összemosódik minden. Azt se nagyon tudjuk, ki a bűnös, ki az áldozat, a legnagyobb disznóságot is el lehet tussolni, és persze hatásosan lehet az ártatlant vádolni. Minden összezavarodott, a világ fejtetőre állt. Ehhez képest Simeon Maigret-t meglopják című történetében egy nő hullája döglegyekkel, maga a megnyugvás.
