Csönd, sötét és fészkelődés. Majd elkezdődik valami, ami nagyon ritkán esik meg színpadon. Az egyenlőség és az elfogadás katarzisa. Táncosok jönnek. Amatőrök, profik, gyerekek, kamaszok, öregek, a másságukat nyíltan felvállalók, fogyatékkal élők. Mind ugyanazt táncolják. Balett alapmozdulatokat, keringőt, Michael Jackson-imitációt és még sokféle zenére próbálgatják magukat. Sokáig egyenként vagy párban jönnek be, arra a néhány másodpercre övék a színpad.
Mindenki úgy mozdul, táncol, ahogy éppen tud. Van, aki ahogy tanulta a balettiskolában, más pedig, úgy ahová éppen eljutott a néhány napos próbák során. Előfordul szépen kivitelezett és esetlen, elhibázott lépés, mozdulat is. Itt mindnek helye van, hiszen a produkció része. Ez talán Jérôme Bell, az ötvenes éveiben járó világhírű francia koreográfus legfőbb találmánya, hogy képes beemelni egy táncelőadásba profi és amatőr táncost, illetve kerekes székest, apró gyereket és túlsúlyos felnőttet egyaránt. Én pedig néhány perc után azt vettem észre, hogy kezdek elfogadóbb lenni, nem nézni az elvétett lépést, a mosolyogtató bakikat. Mást nézek. A táncosokat nézem, kutatom a személyiségüket, a vágyaikat, az önkifejezésben megtalált boldogságukat.
A Gala című produkció több felé látható a világban, mindig az adott ország befogadó intézménye választja ki a szereplőket, most tizenöt magyar résztvevőt láthattunk. A rendező nem is volt jelen a próbákon, az egyik asszisztense adaptálta Pestre a produkciót. Az est második felében az egész alkalmi társulat jelen van egy-egy táncnál. Egészen elképesztő, ahogy képesek egymásra figyelni, miközben mindenki önmagát adja. Ha a kerekesszék elakad a függönyben, valaki gyorsan segít és teszi ezt a legtermészetesebb módon, minden erőlködés nélkül.
Az is szép, hogy vannak csendek, látszólagos üresjáratok az előadásban, például, ahogy szépen komótosan megfordítják az épp aktuális műsorszámot jelző feliratot. A végére aztán, mintegy igazi gála, felpörög, fokozódik a ritmus. Előtte még a meghajlás is szerepet kap, mint önálló elem. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész, amit nyolcvan perc alatt látunk, képes szuverén műalkotássá válni. Úgy, hogy közben sokat tanulhatunk belőle, leginkább azt, mi kell ahhoz, hogy elveszítsük előítéleteinket, elfogadjunk mindenkit, olyannak, amilyen.
