Első napomat töltöttem a metró Kossuth téri állomásának építésén. Segédmunkásként kezdtem a karrieremet 1970. nyarán, a savazó brigádban. Pista bácsi köpcös, kevés szavú, ma úgy mondanánk, karizmatikus vezetője volt a szentesi brigádnak. Laci bácsira emlékszem még. Ősz, kefe hajú, kicsit már hajlott hátú, inas ember volt, akin idős kora ellenére sem volt egy gramm háj. Ha átmentünk az udvaron, egy görbe szögért is lehajolt.
- Jó lesz az még valamire - mondta, amikor látta, furcsán nézek rá. Az ifjúságot - persze rajtam kívül - egy hosszú, göndör szőke hajú srác képviselte.
Tősgyökeres pesti lévén, először találkoztam a magyar vidékkel testközelből. Hamar befogadtak, mert nem játszottam meg, hogy én vagyok a James. (A Jamest így tessenek ejteni, ahogy leírtam, mert kölyök- és kamaszkoromban mi ezt így ejtettük, ha valaki nagyképűsködött: ne hogy már te legyél a James! Hogy szegény Dzsémsz honnan a fenéből került a pesti szlengbe, nem tudom.)
Kemény emberek voltak ezek a szentesiek. Egyszer ketten lefogták a hosszú hajú srácot, sajnos a nevére már nem emlékszem, s a harmadik brigádtag a csapat jóízű röhögése közepette egy drótkefével "kifésülte" a haját. Bár a fiú fejbőrén imitt amott kiserkent a vér a drótszálak nyomán, ő is részt vett a mulatságban. Hogy ebben mennyi volt a férfias virtus, a szégyentől való félelem, vagy az őszinte együtt-röhögés a többiekkel önmagán - nem tudom ma sem. Akkor azért megfagyott az ereimben a vér, mert attól tartottam, én következem. Márpedig roppant hiú lévén, igen csak óvtam vállig érő hullámos hajamat.
Hogy ma inkább ritka, mint szép a hajam, nem a drótkefének köszönhetem. Pista bá' útját állta a további frizuraigazításnak. Tisztelte a tudást, a tanult embert. Még engem is, s ezért egy kicsit még ma is szégyenkezem. Akkor már majdnem két gimnáziumi osztályt végeztem. Na jó, abból egy az egykori Ludovika épületében működő Bem József Ipari Szakközépiskola esztergályos szaka volt, ám egy tanév elég volt arra, hogy a szakma és én örökre búcsút vegyünk egymástól. (Hogy mi köze volt Bem apónak a drehásokhoz, a mai napig nem jöttem rá.) Természetesen gimibe akartam menni, de pechemre a Vörösmartyba jelentkeztem először, ahol a bátyám már a helyi kemény mag tagjaként bizonyos hírnévre tett szert. Így nem csoda, hogy a gimi KISZ-titkára, L. elvtárs néhány orosz nyelvi keresztkérdéssel egy időre véget vetett gimnáziumi álmaimnak.
Most meglovagolhatnám a kurzust, mondván, egykori ludovikás vagyok - nagyapám a családi legenda szerint a Nagy Háború alatt valóban ott kapott tiszti kiképzést -, esetleg hivatkozhatnék ellenállói múltamra. Az osztály ablakai ugyanis egy munkásőr laktanyára nyíltak. Az egyik nagyszünetben almacsutkákkal bombáztuk meg a Párt hűséges fegyveres véderejét. Csak azért nem lett kirúgás és igazgatói intő a vége, mert az osztály összezárt és nem akadt egyetlen Geréb sem.
Miután tisztáztam viszonyomat a tisztes vasipari szakmával, különbözeti vizsgát tettem a Kaffka Margit Gimnáziumban. Az öt tárgy ugyan kétharmados győzelmet aratott fölöttem, főleg a matematika, fizika, kémia, de a megelőlegezett bizalom jegyében maradhattam év végéig - pótkülönbözetivel fenyegetve.
Mégis egy napfényes májusi délután egy nadráganyaggal a karomon beléptem az osztályba és közöltem N.-nével, akivel kölcsönösen utáltuk egymást, hogy egyelőre befejezettnek nyilvánítom gimnáziumi tanulmányaimat. Egyrészt jó volt megszabadulni N.-nétől, másrészt élveztem az osztály leplezetlen irigységét és csodálatát.
Ma már hálás vagyok egykori osztályfőnökömnek, hiszen ő mentett meg attól, hogy KISZ-tag legyek. Talán volt némi alapja annak, hogy nem kedvelt, hiszem unalmas óráit a hátsó padokban a huszonegy nevű csalásokkal tarkított kártyajátékkal, illetve a nem kevésbé hazárd szerencsejátékkal, a snóblival tettük elviselhetővé hasonszőrű cimboráimmal. Mentségünkre, mindig csak annyit csaltunk, hogy a nagyszünetben az iskolai büfében valami kaját vehessünk, vagy a hátsó kapun kilógva a közeli kocsmában egy pohár sört lenyomjunk. Történt, hogy egyszer N.-né bejött, s közölte az osztállyal, hogy most belépnek a KISZ-be. Mielőtt elmélázhattam volna, hogy ez most kitüntetés, vagy éppen ellenkezőleg, már hallottam is az osztályfőnök hangját, aki a nevemet mondta, s hozzátette, a három Szabó legénnyel együtt hazamehetnek. Négyünknek úgy ért véget a mozgalmi karrierje, hogy el sem kezdődhetett. A kitaszítottak között volt egyik állandó kártyapartnerem, egy kisiparos fia is. Hát így esett, hogy haladó értelmiségi-jelöltből átigazoltam az uralkodó osztály elitjébe, segédmunkásnak.
Talán még művezető is lehettem volna az évek múlásával, de legalább savazó brigádvezető, mikor egy bárányfelhős napon közölték velem, hogy tévedésből vettek föl. Nem voltam még 18 éves, ezért szereljek le gyorsan, vegyem át a 900 forintos havi fizetésem és legközelebb már, mint utassal szeretnének velem találkozni a metrón.
Ma, amikor Ágival átballagunk Bobó kutyával a Kossuth téren, egy pillanatra mindig megállok és megkeresem Andrássy Gyula szobrát. A szemem előtt nem az a már a saját korában is anakronisztikus szobormásolat tűnik fel, hanem a metróépítés egykori jelképe, a magas deszkatorony, ahol kánikulai délutánokon néha elszundítottam és persze felidézem magamban, amikor én is a szentesi savazó brigád tagja voltam.
És persze kicsit irigylem azt a suhancot, aki akkor voltam.
