Pár órán át úgy ment minden, mintha normális országban élnénk. Egy jó nevű zenész elment egy jó nevű riporter tévéműsorába beszélgetni, és ott a kérdező - valamint talán a saját - legnagyobb meglepetésére elszavalta egy fiókban tartott versét.
A vers amellett, hogy tele van igen csúnya szavakkal, hű tükre annak az életérzésnek, amellyel mi magunk is kelünk-fekszünk: hogy a fenébe is, ez egy kiábrándító ország, a hatalom korrupt és erőszakos, a nép meg birka. Ámde mivel a költeményben a trágár kifejezések koszorújában a "varangykirály" szó is szerepel, a poéma remek marketingeszköz is egyben. Hirdeti egyrészt, hogy Kiss Tibor nem vak, látja, mi folyik körülötte, és - bármennyire támadta is őt a Facebook vezényszóra imádó és gyűlölő népe ezért - egy tusnádfürdői fellépéssel még nem lehet megvenni kilóra sem őt, sem a zenekarát. Kikacsint másrészt az olvasóra, hohó, sugallja, a Hír TV még mindig az, ami, emlékeztek a G-napra, ugye? Na látjátok.
Mondom, ez így normális, zenész és műsorvezető kéz a kézben, boldog elégedettségben trágárkodik meg varangyozik ilyenkor: az egyik a koncertjegy-eladásokra, a másik a nézőszámokra veti közben vigyázó tekintetét. A nem normális rész ott kezdődik, amikor ez a szórakoztatóipari cselekvéssor kilép önnön dimenziójából, és valódi politikai tettként kezdik/ kezdjük el kezelni. Amikor teljesen komolyan azt figyeli a sajtó, hogy a varangykirályozó művész dalai feltűnnek-e még a közszolgálati slágerrádióban, vagy azonnali hatállyal letiltják őket. Amikor már nem is csodálkoznánk azon, ha a szerző büntetést kapna egy felséggyalázónak is olvasható versért.
Egy ártatlan, egyébként nagyon rossz versért.
