Lehet mondani, hogy Beata Szydlo lengyel kormányfő hisztizett egyet Brüsszelben. Emiatt aztán a „teljes egyetértés hiányában” 27 tagország által támogatott zárónyilatkozatot fogadtak el az Európai Unió állam- és kormányfői, ami így, konszenzus nélkül, nem tekinthető az Európai Tanács mint intézmény hivatalos dokumentumának. A lényeg azonban az: Angela Merkel embere, Donald Tusk az Európai Tanács elnöke maradt újabb két és fél évre.
A hiszti oka, hogy Jaroslaw Kaczynski, a kormányzó PiS elnöke – maga a lengyel hatalom - szerint Tusk "megsértette a semlegességet, mégpedig radikális módon, nagyon élesen beavatkozott a lengyel ügyekbe ". Kaczynski a lojalitást hiányolja Tuskból, akitől lojalitást funkciójából adódóan csak az Európai Unió várhat el. Varsó előhozakodott a teljesen esélytelen Jacek Saryusz-Wolski EP-képviselővel, de hiába. A „lojalitás hiánya” Tusk és Kaczynski évtizedes ellenségeskedésére, politikai rivalizálására, sőt a PiS elnökének gyűlöletére vezethető vissza. A 2010-es szmolenszki tragédiára, amikor lezuhant a lengyel légierő repülőgépe, a megemlékezésre Katynba tartó Lech Kaczynski köztársasági elnökkel és a lengyel politikai osztály krémjével. A megemlékezéssel némi elégtételt is vettek volna Moszkván. Kaczynski pedig azóta sem tudja kiverni a fejéből az oroszok és Tusk állítólagos felelősségét ikertestvérének haláláért.
Tusk kivonult a lengyel belpolitikából az uniós színtérre, személye azonban továbbra is célpontja maradt a lengyel jobboldalnak. Az elnökség évei alatt az európaiság jelképévé vált a menekültkrízisben, Oroszország árnyékában és a Donald Trump által hozott globális bizonytalanságban. Tapasztalni is, Trump elnöksége arra kényszeríti az Uniót, hogy érzékeltesse: több gazdasági társulásnál, vámuniónál. Mintha most rákényszerülne arra, amit a liberális Amerika árnyékában eltunyulva elfelejtett: erős közösségként meghatározni önmagát.
A lengyel hisztit így érdemes látni és nem szabad túlértékelni. Nem részletezzük itt, hogy Trump első – később lemondatott – nemzetbiztonsági főtanácsadója, Michael Flynn az amerikai média szerint a török kormány lobbistája volt, aki nyomást gyakorolt kongresszusi politikusokra és munkatársaikra, indíttassanak nyomozást Fethullah Gülen Pennsylvaniában élő török hitszónok ellen, akit Erdogan török államfő a tavaly nyári puccskísérlet szervezésével vádolt meg. Nem részletezzük, hogy Scott Pruitt, az amerikai környezetvédelmi hivatal (EPA) új vezetője kétségbe vonja a globális klímaváltozást, hogy Steve Bannon stratégiai főtanácsadó szeretné elérni, hogy az Egyesült Államok mondja fel a párizsi klímaegyezményt. Nem részletezzük azt sem, hogy Hawaii, Washington és New York, majd Massachusetts állam is jelezte, megtámadja az elnök új menekültügyi rendeletét.
A demokrácia földjének eme politikai bizonytalansága, úgy tűnik, stimulálja Európát. Francois Hollande francia elnök és Jean-Marc Ayrault külügyminiszter óva intette a világ első számú cementgyártóját, a francia-svájci LafargeHolcim vállalatot, amelynek elnök-vezérigazgatója jelezte, cége részt venne az amerikai-mexikói határon emelendő, az illegális migrációt akadályozó fal építésében. "A Lafarge azt mondja, hogy nem politizál. Nagyon helyes, de emlékeztetek arra, hogy olyan államban élünk, ahol a vállalatoknak és az államnak is megvan a gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi felelőssége" - mondta a külügyminiszter, és ilyet régen nem hallhattunk.
Bármit tartalmazzon is nagy általánosságokban a most a teljes egyetértés hiányában nem hivatalos uniós csúcsközlemény, lassan, de biztosan érik a kétsebességes Európai Unió létezésének elismerése. Jöjjön, aki gyorsabban, az elmélyültebb integrációval szeretne haladni, aki pedig nem jön, ne akadályozza azokat, akik a nemzetállamok fölötti föderális Európát látják, amely ráébred, hogy a világ globálissá lett - gazdasági, pénzügyi, menekültügyi, éghajlati, szegénységi és egyenlőtlenségi – gondjait csak globálisan lehet megoldani. A nemzetállamok laza szövetsége képtelen erre.
A Tusk körüli hisztit csitítani igyekezett Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter, amikor azt mondta, "ez egy elvesztett csetepaté, amely azonban mit sem változtat európai politikánkon". Maga Kaczynski pedig képtelenségnek nevezte, hogy Lengyelország ki szeretne lépni az EU-ból. "Természetesen nem tagadom, hogy csalódást okozott Orbán miniszterelnök úr magatartása, de tudatában vagyunk annak, milyen hatalmas volt a nyomás rajta" - tette hozzá.
A hatalmas nyomás azonban nem európai, hanem globális, és nemcsak Orbánra nehezedik, hanem sokkal inkább Kaczynskira, a visegrádiakra. Mert néhány hét és a Római Szerződés 60. évfordulóján az olasz fővárosban a magországok feltehetik a kérdést: ki tart velünk, uraim? Márpedig lengyelek nélkül nincs „laza uniós” visegrádi övezet, a magországokhoz nem csatlakozó Lengyelország lényegében ugyanúgy féllábú, mint amilyen életképtelen Magyarország; a szlovákok nem mondhatnak le minden sikerük kulcsáról, az euróról, a csehek pedig aligha választják a sápatag moszkvai napot a fényesebb brüsszeli helyett. Orbán pávatánca lassan véget ér, ha kimondják, elunták a bemutatót.
