Az infláció korántsem csak a szegények adója, még ha némi szociális érzékenységet tükröz is ez a közhely. Mert ha igaz lenne az állítás, akkor mit kezdjünk azzal a statisztikai adattal, amely az egy esztendőre visszatekintő, februári pénzromlás ütemét 2,9 százalékra teszi, és fő bűnösként a benzint és a szeszes italokat jelöli meg. Felületes szemlélőként akár azt is mondhatnánk: az idei áremelések főként a gazdagokat sújtják, drágábban autózhatnak, alkoholizálhatnak, legyen ez a módosabbak gondja!
A valóság azonban korántsem ez, hiszen József Attilától tudjuk, "aki szegény az a legszegényebb". Szomorúan veszi tudomásul, ha az előzetes jóslatok és a nemzetgazdasági miniszter bizonygatása ellenére mégsem csökkentették a kereskedők a baromfi, a tej vagy a tojás árát, az áfacsökkentés ellenére. Az alapár magasabb lett, éppen annyival, mint amennyit a forgalmi adó lefaragása számukra szükségessé tett. Hasonló történet zajlott le a vendéglők háza táján is, melynek tanúbizonysága: az étlapokat hosszú időre előre kinyomták, az árakat pedig a mérsékelt áfa ellenére mintha kőbe vésték volna. Ha úgy tetszik, akkor az áfacsökkentéssel a vendéglősök profitja még gyarapodott is.
A mögöttünk hagyott három esztendőben a feje tetejére állt a világ. Miközben az infláció szinte ismeretlen fogalommá vált, a közgazdászok majdhogynem fohászokat rebegtek egy kis pénzromlásért. Kiderült, hogy a befagyott fogyasztói árindex a növekedés gátjává vált. A betéti kamatok szinte láthatatlanná váltak, a növekvő banki költségek már a rövid futamidejű állampapírok hozamát is elviszik. A hegymenetre váltó infláció megteremtette a negatív reálkamatok korát. A változatlan, az alacsony alapkamathoz mereven ragaszkodó jegybank makacs magatartása miatt a helyzet mindenképpen romlani fog. A bankok ellenérdekeltté váltak a megtakarítások ösztönzésében, hiszen hitelezni akarnak, mégpedig mindenáron.
Az inflációt egykor orvosi kifejezésként használták, a felfúvódás megjelölésére. A gazdaság nem beteg, de elszegényít.
