Mondhatnám nyeglén. Mondjuk úgy, hogy az iskola írni, olvasni, számolni, de legelébb is gondolkodni, önállóan információt szerezni tanítsa meg a gyereket. A nemzeti identitás nem olyasmi, mint a Pitagorasz tétel, azt nem lehet beilleszteni a tantervbe, még akkor se, ha az "nemzeti". Az felépül, formálódik, miközben a gyerek lépésről lépésre megismeri hazája fordulatokban gazdag történelmét, megismerkedik irodalmával, tudományával és művészetével.
De mondhatnám komolyan is. Hangsúlyozva, hogy bár a jelen rezsim szemében én minimum hazaáruló vagyok, tisztelettel jelentem: nagyon is fontos nekem a magyarságom. Az a nemzeti identitásom, amely sváb, dalmát és partiumi magyar őseim hagyatékából leszűrődve összeadódik fél évszázados saját tapasztalásommal. A legvidámabb barakk kisúttörői büszkeségével, a gimnáziumban megtanult gyakorlati liberalizmussal, az egyetemistaként megélt rendszerváltás mindent megváltoztató eufóriájával és a felnőttként elért európai polgársággal.
A regnáló hatalom szemében persze nem vagyok (eléggé) magyar, pusztán mert nem szavazok a Fideszre, nem járok focimeccsre, nem akarok olimpiát vagy épp mert nem mímelek hitet különféle templomokban és nem lovagolok be jobb sorsra érdemes erdélyi városokba. Amire lehet vállat rándítani, de a magyarságom konzekvens megkérdőjelezése mégiscsak azt bizonyítja, hogy Orbán és követői kirekesztő módon fogják fel a nemzeti identitást. Ez politikai programnak még csak-csak elmegy, amíg a választóközönségnek erre igénye van. A Nemzeti Alaptantervbe azonban mégsem kéne beemelni a mi hétköznapjaink nyomorát.
