A szombati (március 4.) „Szép szó” mellékletében négy kitűnő írás foglalkozik a nőnappal. Antoni Rita helyesen írja, hogy lényegtelen, mióta ünnepeljük a március 8-át, a lényeg az, hogy ünnepeljük és elemezzük a nők nem könnyű múltbeli és jelenlegi helyzetét. Itt pontosítanék, mert csak két eseményt említ: egy amerikait 1857-ből, és egy 1917-es oroszországit, mindkettő március 8-i megmozdulás volt. Az első esemény az, amely a meghatározó volt. A Friedrich Engels fémjelezte II. Internacionálé két, ma is világszerte ünnepelt nemzetközi megemlékezést javasolt az 1910-es koppenhágai kongresszusán: a nemzetközi nőnapot, 1857-re is emlékezve, illetve május 1-jét a szintén amerikai, Chicagóban a munkások tüntetésekor 1886-ban eldördült sortüzet idézve.
Míg az utóbbi egyértelműen a baloldal, a munkások – a bérből és fizetésből élők – ünnepe lett, addig a nőnap politikai tartalma átment a „gender” (Simone de Beauvoir) hangsúlyba. S ez így helyes, mert ez volt a javaslatot tevő két német szociáldemokrata politikus, Luise Zietz, és az első, 1911-es nőnapot tevőlegesen is megszervező Clara Zetkin célja. A második írásban Elekes Irén Borbála is történeti, eredeti dokumentumokat idézve mutatja be a női választójog rögös történetét, már Magyarországon. N. Kósa Judit Tisza Istvánt idézi, aki egyértelműen elutasította a nők választójogát: „Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át.” Kecsmár Ilona a tradicionális parasztcsalád teherviselőjétől és fenntartójától a XXI. század mai családanyáit sújtó „burnout”-ra, a családi kötelességek és a munka szorításából következő emberi összeomlásra figyelmeztet. Öröm volt olvasni írásaikat.
