A történelem folyamán a női szerepek formálódtak, átalakultak, s mára a különböző női sportágak is polgárjogot nyertek. Egyenlőségről azonban nem lehet beszélni, habár a rendszer valamelyest fejlődik. Nemcsak az eredményekhez kapcsolódó azonos fizetésekről, hanem a sportágak és az egyesületek anyagi támogatásáról sincs szó.
Ahhoz, hogy az egész folyamatra rálátása legyen az embernek, a jelen pillanatban fennálló „probléma” mellett az előzmények alakulása is fontos, hiszen a szálak összefüggenek, és az elmúlt évszázadban történtek jelentős befolyással voltak arra, hogyan alakul napjainkban a társadalom viszonya a női sporthoz.
Nők az olimpián
Az ókori Görögországban rendezett olimpiai játékokon csak és kizárólag férfiak vehettek részt. Ezeket a versenyeket több mint ezer éven keresztül megrendezték, majd kimaradt 1500 év, amikor senkinek nem jutott eszébe hasonló sportversenyeket hirdetni. Hogy a nők is sportoljanak? Az 1896-ban megtartott első újkori olimpián sem vehettek részt a nők, négy évet kellett várni, hogy mindkét nem képviseltethesse magát a világ legnagyobb sporteseményén. Az 1900. évi nyári olimpiai játékokon, Párizsban lehettek először jelen női sportolók. A számok azonban itt is magukért beszéltek. A mintegy ezer indulóból csak huszonketten voltak nők, de már ez is áttörésnek számított.
Magyarországról egyetlen hölgyet sem neveztek. A magyar küldöttségben még sokáig kizárólag férfiak szerepeltek, az 1924-es olimpia volt az első, amikor Magyarország színeit nők is képviselhették. Három hölgytagja volt a küldöttségnek: Molnár Ella úszó, Tary Gizella vívó és Váradi-Péter Ilona teniszező. Akkoriban a sajtó jelenlétüket szinte csak jelképesnek tartotta, az igazi sikereket a 86 férfi résztvevőtől várták, s meglepetést okozott Tary Gizella, aki a női tőrvívás egyéni számában mindjárt a 6. helyen végzett.
Az 1924-es, ugyancsak Párizsban rendezett olimpiát követően nőtt a magyar csapatban a nők aránya, bár hosszú évekig leginkább tornában képviselték az országot. Eredményes szerepléssel összetett csapatban szinte mindig ezüst- vagy bronzéremmel gazdagították a magyar érmesek sorát.
Nemzetközi viszonylatban az első női labdarúgó-mérkőzést 1895-ben játszották le Londonban. Sok helyen azonban tiltó rendelkezésekkel próbálták megakadályozni, hogy a nők focizhassanak, azt alapvetően a férfiak sportjának könyvelték el. A próbálkozások ellenére sikerült áttörést elérni, így az 1920-as években Dániában már szakágként jegyezték be a női labdarúgást. Hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy a társadalom is mindinkább elfogadja: a nők is érthetik és játszhatják a futballt. A hetvenes évektől nőtt meg erre az igény, a sportág népszerűbb lett, majd világbajnokságokat is rendeztek a női nemzeti együttesek számára. Magyarországon csak 1984 óta tartanak a nők számára labdarúgó és vízilabda-bajnokságot.
Más a helyzet kézilabdában. A nők és a férfiak bajnokságát is 1951-ben rendezték meg először az országban. Ez is magyarázza, miért a legnépszerűbb női csapatsportok egyike ma a kézilabda.
Botrányos fizetések
Amilyen fokozatosan nyertek csak polgárjogot a nők a sportban, ugyanígy, fokozatosan teremtődtek csak meg az anyagi juttatások is. Az elmúlt évek során a nemzetközi sportéletben két nagyobb megmozdulásnak is hatalmas visszhangja lett. Az egyik a teniszt érinti. A 2000-es években a női játékosok a férfiakéval egyenlő pénzdíjazást szerettek volna elérni, legalább a Grand Slam tornákon. (A férfiak ötszettes mérkőzéseket is játszhatnak, addig a nők legfeljebb hármat - ezzel a különbséggel indokolták a kisebb összegű díjazást is.) Botrányos hangvételű vita kerekedett, aminek végén 2007-től mégis sikerült elérni, hogy a GS-tornákon egyenlő díjazásban részesülhessenek a női versenyzők. A vita ugyan lecsendesedett, de azóta is vannak, akik felhánytorgatják, illetve megkérdőjelezik, vajon ugyanolyan „piaci értékekkel” rendelkeznek-e a női teniszezők, mint a férfiak.
A másik esetben az amerikai női labdarúgó-válogatott tagjai emelték fel a hangjukat, egyenlő anyagi feltételeket és bánásmódot követelve hazájuk szövetségétől. Női csapatuk ugyanis sikeresebb volt, mint a férfiegyüttes, mégis kevesebb pénzt kaptak a játékosok, és a férfiakénál rosszabb feltételek között készültek egy-egy eseményre. Bár itt leginkább a fizetésről volt szó, egyértelművé vált, hogy ebben az esetben a csapatok anyagi támogatása is kisebb, mint a férfiaké.
Hazai helyzet
Ne gondoljuk, hogy nálunk más a helyzet. 2014-ben Budapesten rendezték az U18-as női jégkorong-világbajnokságot. A Magyar Nők Szövetsége a honi együttes támogatói között szerepelt. Az elnök, Alföldi Andrea is csak a vb előtt egy hónappal tudta meg – mivel támogatóként rálátása nyílt –, hogy a szakágon belül a női együttes legalább 30-40 százalékkal kevesebb anyagi juttatásban részesül, mint a férfi csapatok. Legyen ez akár korosztályos válogatott, klubcsapat, egyesület, minden területen ugyanez a helyzet.
„Nemcsak a fizetésről van szó, hanem a csapatokon belüli alapvető anyagi támogatásokról. Jóval kevesebb pénz jut a mezekre, edzőtáborokra, PR-tevékenységekre és marketingre is” – mondta Alföldi Andrea. Hozzátette: mivel a legtöbb sportszövetség élén politikusok állnak, nyilvánvaló, hogy a politikai akarat sincs meg ahhoz, hogy a nők helyzete változzon a sportban. Szerinte szemléletváltásra lenne szükség, hogy javulás történjen, s amíg ez nem történik meg, remény sincs a változásokra.
A női labdarúgásban valamivel kedvezőbb a kép, de még ott is lehetne tovább fejlődni. „A sportág megjelenésével mindenki számára természetes volt, hogy a labdarúgás a férfiak kiváltsága” – mondta Dénes András. A női futballszakíró szerint „Az MLSZ egy program keretein belül 2013-tól jelentősen növelte a női labdarúgásba folyó anyagi támogatások összegét, az elmúlt időszakban több mint 1 milliárd forintnyi támogatást kapott a női szakág. Korábban egy női csapat 4-5 millió forint költségvetésből gazdálkodott évente, ez ma már megközelítőleg 50-80 millió forintra nőtt a támogatásoknak köszönhetően. Pontos adatokat nem tudok mondani, de megközelítőleg ez még így is nagyjából egytizede lehet a férfi klubok költségvetésének.” A szakíró szerint a pénz csak az egyik dolog, amitől fejlődhet a rendszer, leginkább a társadalom elfogadására lenne szükség. Kevésbé szerepelnek női klubokról szóló hírek a médiumokban, így az emberek sem hallanak róla annyit, ezáltal kisebb az érdeklődés a mérkőzéseik iránt. Dénes András úgy vélte, a társadalmi felfogáson kellene változtatni elsősorban ahhoz, hogy sikeresebb és népszerűbb legyen a sportág.
A látványsportágak közül női szempontból legjobb helyzetben a kézilabda van. A magyar női és férfi kézilabda-válogatottnál egyaránt szövetségi kapitányként dolgozott Mocsai Lajosnak nagyon jó emlékei és tapasztalatai vannak. Elmondása szerint, a női válogatottnál ugyanannyi prémiumban és juttatásban részesültek a játékosok, mint a férfiaknál. „Magyarországon a női kézilabda-bajnokságban sem tudunk nagy anyagi különbségekről beszámolni, a mérkőzések közvetítését is alapul véve, elég egyenlő a helyzet” – mondta a volt szövetségi kapitány, aki szerint az egyik legfontosabb dolog a sporton belül a motiváció, és az attraktivitás, így születnek ugyanis minél jobb eredmények.
Összességében sokat sikerült előrelépni a hazai női sportok egyenjogúsítása terén, de még mindig volna lehetőség fejlődni ezen a területen. Ehhez egyenlő feltételek biztosítására volna szükség, megfelelő és egyenlő anyagi támogatásra minden sportágban, továbbá a társadalom részvétele, hogy az emberek elfogadják, és megszeressék a női csapatokat, bajnokságokat.
Ha a 2016-os riói olimpia magyar eredményeit nézzük, függetlenül attól, hogy egyéni vagy csapatsportágról van szó, kiderül: a megfelelő körülmények között készülő, elszánt és motivált nők nagyszerű teljesítményre képesek. A nevek magukért beszélnek: Kozák Danuta (illetve a női kajak kettes és négyes), Hosszú Katinka és Szász Emese összesen hét aranyérmet nyertek a játékokon, míg a férfiak közül egyedül a kardozó Szilágyi Áron állhatott a dobogó legfelső fokára.
