Haumann Péter nekiszabadult ripacs Harpagonként A fösvény előadásában, a Magyar Színházban. És ezzel egyáltalán nem szidni akarom, sőt. Örülök, hogy elemében van, és ehhez hozzátartozik ripacsvénája, amit a Katona József Színházban sok tekintetben elfojtottak, mert hát bele kellett simulni a társulati létbe.
De Haumann nem simulékony, érdesen pedig elviselhetetlen, és amilyen jól indult vele a közös munka a Katonában, amikor ő is áhított már egy másfajta színjátszást, mint amit addig művelt, és a teátrumnak is szüksége volt egy ilyen markáns személyiségre, az utóbbi időszakban érezhetően annyira megromlott közte és egykori színháza között a kapcsolat. A mi osztályunk előadásán kívül meglehetősen hosszú ideje, szemet szúróan nem volt méltó szerepe. Hogy pedig direkt a kedvéért mutattak volna be valamit, az már igencsak régen fordult elő. Milyen remek teljesítményt nyújtott pedig például annak idején a háromszereplős Művészet előadásában, Ascher Tamás máig emlékezetes rendezésében. De nem mellesleg, A fösvény címszereplőjeként is nagyszerű volt, vagy húsz évvel ezelőtt. Akkor nem ripacskodott, illetve csak búvópatakként tört elő belőle ez a tulajdonsága, lehetett ünnepelni, hogy lám-lám, mennyire képes megújulni, beilleszkedni Zsámbéki Gábor koncepciójába, ami szerint Harpagon nem vásárian harsány figura, nem jutalomjáték a színész számára, és nem is annyira erőteljes személyiség, mint ahogy megszoktuk, csak a környezete behódolási, talpnyaló képessége láttatja annak. Így a többi színész sem hálás, a nézőket nyílt színi tapsra is ingerlő alakokat formált, hanem igazi összjáték született, ami kórképet adott az egész társadalomról.
Lengyel Ferenc rendezése a Magyar Színházban, viszont éppen arról beszél, hogy egyetlen ember is mindent megronthat maga körül. És ez az ember eljutott odáig, hogy bármit megengedhet magának, sakkban tarthat, akit csak akar, basáskodhat, amennyit akar, és ezt a pénze miatt teheti, ami viszont basáskodik rajta, mert annyira rabjává lett. Ez a Harpagon üvölt és megaláz, mindent a kezében tart, akár csip-csup ügyekben is ő dönt, alakoskodik, ha úgy tetszik, színjátszik, beleértve ennek még a hazug, álszent voltát is. Ezért aztán beleférnek a karakterébe a legvadabb, legharsányabb színészi eszközök. Annál is inkább, mert karneváli felvonulással kezdődik, és fejeződik is be majd a produkció, jelezve a játék vásári jellegét. Ez utalás a commedia dell' arte stílusára is, amiből Molière oly sokat merített. És ebbe bizony nem csak belefér, hanem hozzá is tartozik, a harsányság, a megemelt hangú beszédmód, az igencsak széles, hadonászó gesztusok, bizonyos szótagok agyonhangsúlyozása, vagy akár még a szemek meresztése, forgatása is. Persze lehet erre azt mondani, hogy borzalom. Csak éppen az a diktatórikussá vált fickó, akit Haumann megtestesít is borzalmassá vált. Egyáltalán nem ízléses, amit csinál, így az eszközei sem azok. Ezért megengedhető temérdek minden, ami egyébként nem, hiszen a túlzások is görbe tükörként szolgálnak, megmutatják a totális elfajzottságot. Amúgy pedig, hogy akár a túlzások túlzása is hozzátartozik Haumann eszköztárához, az ebben az esetben kimondottan jó.
Amikor Eperjes Károly adta Harpagont az Új Színházban, az nekem is sok volt. Már megjelenésekor úgy jött be címszereplőként a deszkákra, mint egy paranoiás őrült, ez miközben kétségtelenül roppant erős hatású volt, lehetetlenné tette, hogy a karakter bárhová is fejlődjön, hiszen akinek megbomlott az agya, azt az határozza meg legfőképpen. De Haumann, miközben használja modorosságait, vagy, ha úgy tetszik, védjegyévé vált fogásait, a pici, gyors, aprózott lépteket éppúgy, mint a homlokához tett kézzel való fürkésző nézést, de hasának hangsúlyozott előremeresztését is, amitől karikaturisztikusabb lesz, a szerep tragikus vonulatát szintén megmutatja. Azt, amikor úgy hiszi, hogy végleg elveszett, örökre ellopták tőle az agyondédelgetett pénzes ládáját, úgy összeomlik, mint amikor másnak a gyereke hal meg. Teljesen összeroskad, nincs messze attól, hogy eleméssze magát. Már-már tragédiát formál a vígjátékból, hogy aztán amikor kiderül, hogy mindez csak megérdemelt, bár durva megleckéztetés volt, akkor azért megint csak kitörjön belőle a nyers, otromba, megzabolázhatatlan erő.
Lehet persze Harpagont egészen máshogyan játszani, olyan ridegen racionálisnak, mint ahogy ezt Rába Roland rendezésében, Blaskó Péter tette a Nemzetiben. Ő kitörés előtt álló tűzhányóként - sok indulatot magába fojtva, meggyőződve arról, hogy racionálisan cselekszik, hiszen rengetegen nélkülöznek, azért is szükséges fogához verni minden garast, mert retteg attól, hogy koldusbotra jut - egy más típusú embert alakított. De ettől még ugyanúgy hiszterizált maga körül mindenkit, és őrületbe kergetett, mint Haumann Harpagonja.
A szereposztás érdekessége, hogy Harpagon lányát, Haumann lánya, Haumann Petra, Harpagon fiát pedig Haumann Máté alakítja. Így még dermesztőbb, hogy az ő boldogulásuk útját is el akarja állni. Lengyel Ferenc, a Katona József Színházból kivált színész, már A konyha előadásának színpadra állításával bizonyította, hogy akár harminc szereplőt is képes egyszerre sikeresen mozgatni. Most a színpad tömegekkel való elárasztását nem érzem ennyire indokoltnak, csak keretjátékként, és néhány vitatható effekt megszemélyesítőiként van túl sok színinövendéknek túl kevés dolga. Az összjáték sem annyira gördülékeny, mint A konyha, vagy a szintén Lengyel által rendezett, A tizedes meg a többiek esetében. Mindenki igyekszik jó figurát teremteni magának, de a környezet bűnössége abban, hogy egy Harpagon kitermelődhet, és temérdek szenvedést okozhat, ezúttal csaknem elsikkad. Haumann Máté, Haumann Petra, Pavletits Béla, Móga Piroska szerelmesei többet sápítoznak, mint cselekszenek, inkább tűnnek áldozatoknak, mint bármiben is ludasaknak. Soltész Bözse hatásosan cserfes szájú házasságszerző, de közel sem olyan ravasz kópé, színleg behódoló, valójában mély emberismeretű ellenálló, mint ahogy például Törőcsik Mari játszotta ezt a szerepet. Hunyadkürti István szakácsa és kocsisa is csak szőrmentén lázad, bár szokták ezt a szereplőt már-már forradalmivá hangolni.
De ez a produkció, bár ugyancsak szőrmentén, a beletörődésről is szól. Arról, hogy ugyan rémes dolgok történtek, és nyilván történnek majd, hiszen a pénz- és hataloméhség az emberiség örök mételye, de azért karneválozzunk csak nyugodtan tovább, mert a dolgok valahogy csak elrendeződnek. A Katonában elkeserítőbben, lázítóbban fejeződött be A fösvény. A Magyar Színházban viszont megnyugvásra akarnak inteni minket, ott most inkább, nyilván nem véletlenül, ez a végső üzenet.