Az erdélyi magyar és a magyarországi politikai kultúra sok szempontból feltűnően nem hasonlít egymásra. A napokban egy kiváló pesti esszéistával beszélgettünk erről. Meséltem, amit tapasztaltam, amit láttam és gondoltam. Az elemző mindig fantáziál tudományosan valamennyit, de itt ezt az elemet azért elég szűken adagoltam. A történelemre igazán nem is gondoltam. Beszélgetőtársam Erdélyben alig járt, az ottani dolgok iránt túlságosan nem érdeklődött, de a magyar irodalomtörténet kiváló ismerője. Egy darabig hallgatott. Én a kisebbségi létet nem egyoldali, hanem kétoldali, sőt talán még - informálisan - egy harmadik, idekapcsolódó Európa-politikai függőségként is írtam le, és az ebben a hálóban megfogalmazódó autonómia-programokat tartottam az erdélyi politikumban központinak. Ezeket a szavakat nem a mai erdélyi gyakorlat szerint használtam.
Az autonómia eszerint szigetszerű önszerveződés, amely zömmel máshonnan szerzi magának a forrásokat. A saját logikáját követi, ezért összes függőségeiben, a hivatalos és magánképekben, valamint a kulisszák mögött a különböző oldali donorok és a patrónusok nyelvét kénytelen használni. Értenie kell azok logikáját, különben sohasem tudja maximalizálni, amihez hozzájuthat. Meg kell felelni bukaresti és budapesti játékosoknak, sőt európai tisztviselők vélt elképzeléseinek is. Ehhez mindegyikkel szükségszerűen másként kell viselkedni. Ha cinikus lennék, úgy mondaná, hogy egy fokig mindegyiket meg kell valamelyest vezetni. Ezt hívom a legfontosabb kisebbségi tudománynak. Amit használnak, az a megvezetési tőke. Ami elfogyhat, s amit fel kell szaporítani.
– Nem olvasol az utóbbi időben túl sok Móriczot? – kérdezte az idősebb kolléga. Hiszen a keresztbevezetés az ő Erdély-képe. Móricz nagy Erdély panorámáját biztosan nem értettem, először és egyelőre utoljára az érettségi táján olvastam – magyarázom. Most biztosan elő kellene megint vennem, ám én egy pillanatra sem gondoltam Bethlen Gáborra. Értelmezéseket keresve azonban egy kicsit beleolvastam a nemzetközi segélyezés szakirodalmába. Ahol a gyengébbnek bele kell helyezkednie a donorok világába; persze a donorok sem magukat adják, érzékenyebbnek, humánusabbnak, megértőbbnek mutatják magukat a valóságosnál. Ráadásul ez a szerep nem követel túl sok időt és energiát, viszont tetszik is nekik. A jelmezeket az összes szereplő állandóan a többiéhez igazítja. A sikeresek akár két jelenet között is képesek bevenni vagy kiengedni a zakóikból egy keveset. A 90-es években, vagy még egy kicsit a 2000-es évek elején is mindenféle fórumokon, helyzetekben a mikrótól a makróig az összes magyar-magyar oldalakon viszonylag sokan vettek részt e játékban. Olyanok is, akiknek ez eseti kirándulást jelentett, és olyanok is, akik gyorsan profikká váltak. S a történések közben a külső megfigyelők számára alapvetően alkudozásoknak is tűnhettek. A kisebbségi ügy ágazattá vált – ágazati politikákkal és politikusokkal.
Azután nagyjából világossá vált, milyen nagy politikai alkukból következően adott helyzetekben mi juthat, sőt „jár” ennek a szektornak. A garanciákat mindenki szabályozási keretekbe igyekezett önteni, az egyéni sztorik már nem voltak igazán érdekesek. Nem is kellett annyit mosolyogni, vacsorázgatni. Persze, Bukarest még nem szabadult meg az EU ellenőröktől, Budapest sem a különböző módokon teljesen újraintegrálni akarók egyébként nem túl nagy csoportjaitól. De a kvóták, keretek, programok maguktól működni kezdtek.
A politikai osztály valamennyi oldalon szakosodott. S akinek nem volt dolga a „területtel”, azt, hacsak nem voltak véletlen családi kötődései, nem is igazán érdekelte.
Tudom, látom: ebből a többségi, „anyaországi” központokban különösebb problémák nem támadnak. Akinek az a feladata, hogy leosszon forrásokat, az teszi a dolgát, közben a mégis előforduló botrányokat, panaszokat, egyéni kis projekteket igyekszik lekezelni. A politikai osztályok többi része meg közben azt a kis kapcsolatot, tereptudást is elveszíti a kisebbségi létformákról, amelyet 89-90 után megszerzett. A kisebbségi autonóm világok azonban jobban szétválnak. Megszületnek a kisebbség „külügyesei, külkereskedői”, akik – az egyes függőségekre specializálódva - teszik a dolgukat, alkudoznak, mosolyognak, vagy szemöldököt ráncolnak, de szereznek, amit tudnak. A „megvezetési tudás” e réteg titkos készsége.
S mellettük azért ott van a kisebbség autonóm többsége. Amely működteti világát, ahogy tudja, a szigeteket a korábbiakhoz képest fizikailag, de akár mentálisan is sokkal ritkábban hagyja el. Ott egyébként már a korábbiaknál kényelmesebben lehet létezni. Sokszor nem is nagyon veszi észre, hogy megváltozott az életmódja. Pedig kevesebb a külső fórum, ösztöndíj, meghívás. De ennek az autonómiának a lényege, hogy most már ezek, ha mégis léteznek valamennyire, amúgy is a peremre szorulnak. Ez így természetes lenne, ha az előző szakaszban nem keveredtek volna a külügyes és az autonómia-vezetői szerepek. De az első 15 évben ezek nem voltak szétválaszthatóak. Most már azonban, a kisebbségek első embereit leszámítva, szét is válnak.
Értékelési, kommunikációs problémák sokasodnak a „héj” és a mag szakértők között. A mag azt hiszi, most már nincs szükség a korábbihoz mérhető tömegű külső alkura. S nincs szükség az azokhoz kötődő szerepekre, tudásra sem. S az új vezérkarokban, hiszen azokat demokratikusan szigetlakók választják magukhoz hasonlók közül, egyre kevesebb marad a külső világot értő, esetleg befolyásolni is tudó alakokból. S ha valamelyest még mindig főnökök, inkább csak szükséges „félidegenekként” tűrik meg őket. Az autonómia vezetői egyre inkább nem az egész közösség szellemi reprezentánsai, nem a nagyvárosi megmaradt történeti kisebbségek fő figurái, hanem a sziget kisvárosainak helyi erős emberei lesznek. Hiszen ha ilyenek a többi városkából is összekapcsolódnak, nehezen kikezdhetőkké válnak.
Őket nem érdekli a bukaresti szereplés, igazán a budapesti sem. Ez nem lenne még tragédia, ha közben a kisebbségi politikusok előző generációkon keresztül kiépített pozíciói megmaradnának. De hát azok erodálódnak. Fogynak az ismeretségek, telefonszámok, vagy bizalmas email-címek. Amíg ott vagy, és közvetlenül kooperálsz, vagyis valameddig megvezeted őket, minden működik. Ha lemész vidékibe, egyre több a homokszem a rendszerben. Nem tudom, hogy amikor az RMDSZ több menetben kitáncolt a bukaresti kormányhivatalokból, közben mit gondolt? Hogy most már beleágyazva az EU-ba a kisebbségpolitikát, ezekre az otthon nem elismert, nem szeretett szerepekre tulajdonképpen nincs is szükség? Vagy ellenkezőleg, ilyesmit nem hitt, sőt ellenkezőleg, de érezte, hogy fogyóban van, el is fogyott a megvezetési tőkéje? S hamarosan a pestieknek sem kell már közvetítőként? Nem akart utánpótlási vonalak nélkül kinn maradni a csatatéren?
A provinciálódás ezeken a pontokon kikerülhetetlen, de azért előnyei is lesznek/vannak. A mélyprovinciában ebben a mezőben nő a mozgástered, mert valami kulcsok szerint a fejadagokat leosztották neked, s kint-fent tovább már senkit sem érdekel, hogy azokkal mit csinálsz. Amíg a szomszéd nem jelent fel, érinthetetlen vagy. De így lemerevedik a rendszer, s hogy azért valami mozgás mégis legyen, a szomszédok szorgalmasan feljelentenek.
Érdekes módon ebből a homogenizálódásból következően az erdélyi politikai osztály immunis a magyarországi mintákkal szemben. Hálózatonként alig működnek progresszívok és igazi konzervatívok. És nincsenek is olyan sokan, hogy egymást kizáró, teljes hálózatokat szervezzenek. Ha a magyar kormányforrás-leosztók agresszívebbek, mint éppen most, akkor a papírforma szerint lent jobban megvezetik őket. Persze, ha kell, akár a mag is úgy tehet, mintha… de hát elsősorban mégis csak magát őrzi. Az új törzsi elöljárók is pragmatikus lények, és elkezdik tanulni annak a „külügyér” tudásnak valamilyen válfaját, amit az előző nemzedék vezetőinél tegnap még feleslegesnek tartottak. Talán most ez az erdélyi folyamatosság.
