Azon persze szintén el lehet merengeni: létezik-e, hogy a lelkesedés bajnoka a képernyőn sem találkozott valódi futballal abban a korban, amelyben ömlenek a lakásokba az angol, a német vagy a spanyol bajnoki mérkőzések egyenes közvetítései? A lényeg azonban nem ez, hanem az: a tűz csiholója – a többi szekértolóval együtt – hiába próbál hevíteni, a forduló átlag nézőszáma (2925) ismét háromezer alatt maradt, s bár az Üllői úton (8725) csaknem elérték az összes többi meccs látogatottságát, a kilencedik kerületben sem játszottak a boldogító kommandó keze alá.
Egyáltalán nem játszottak.
Nem lepődnék meg, ha a magyar altatóorvosok társaságának tagjai már szövegeznék azt a levelet, amelyben az NB I-es találkozók későbbre helyezését kérik a labdarúgó-szövetségtől. Ha ugyanis a meccsek este nyolckor kezdődnének, a krónikus alvászavarral küzdők is húznák a lóbőrt fél kilenc tájban. Fél hétkor ehhez kicsit korán van, még ha a szempilla hajlamos már akkor is leragadni. Pláne, ha bármely találkozó legizgalmasabb jelenete annak nyomán alakul ki, hogy az egyik csapat védője (Juhász Roland) a másik együttes bekkjére (Hüsing) fejeli a labdát, s az az utóbbi testéről a kapufára pattan. Hüsingről egyébként azt olvastam, hogy az 1300 lakosú Bühren Wikipédia-oldala őt említi a német település leghíresebb szülöttjeként. Ebből bizony nem feltétlenül következik, hogy a sors a tenyerén hordozta a helységet...
Nem tudom, szülővárosában, az uránbányáját ért terrortámadást négy éve elszenvedő Arlitban mennyire büszkék a 21-szeres nigeri válogatott Amadou Moutarira, abban ellenben biztos vagyok, hogy a hallatlan alapossággal kiválasztott egzotikus légiós produkciója tényleg különlegesség: a szélső két egymást követő meccsen nem rúgott egyeneset a labdába. Igaz, úgy általában az FTC sem, amit „fényesen” bizonyít a dupla nulla-nulla. Az előző héten Debrecenben legalább Hajnal szögletrúgásai keltettek némi veszélyt, a második tavaszi fordulóra már ennyi sem maradt. (Azon túl, hogy az ugyancsak gonddal kiszemelt osztrák Djuricin saját csapattársát, a hozzá hasonlóan izgága Kleinheislert lökdöste.) A zöld-fehérek kimagasló legjobbjává így Thomas Doll, a német edző avatható, mivel a hamukára hajlamos közegben kertelés nélkül kijelentette: ilyen támadójátékkal csoda volna nyerni. Az persze nem független a trénertől, hogy miért ennyire álmosító a ferencvárosi futball...
„Aneszteziológusokkal” a másik oldal, Henning Berg Videotonja is tele volt. Fonetikusan megannyi „ics” ragozta a semmit: Hadzic, Lazovic, Scsepovic, Suljic. Közülük kettőt le is cserélt – az egyiket Maricsra – a korszakalkotó stratégának egyelőre nem mutatkozó norvég tréner. Annyi azért a felcsúti felnevelő-fellegvár fiataljaira figyelmet nem fordító, a mezőnyben hét külföldivel, valamint egy harminchárom és két huszonnyolc éves magyarral kezdő fehérváriak mellett szól, hogy az egyetlen igazi labdarúgó-megoldást a szintén alapos felderítés után a Zöld-foki szigetekről Magyarországra hozott Stopira vezette elő: a balbekk oldalról, váratlanul kapura lőtt, és Dibusz kapus bravúrral ütötte ki a labdát a „rövid” felső sarok elől.
A gól nélküli döntetlennel a Videoton visszaesett a második helyre, az FTC maradt a negyedik. A bajnoki címvédő kilencedik kerületiek sovány vigasza, hogy – ha a csapat nem is – sokak gyanúja szerint legalább a klubelnök Kubatov Gábor buzgó listavezető...
