;

menekültek;Egyesült Államok;Amerikai zarándoklat;

A szerző felvételei

- Amerikai zarándoklat III.

Van az úgy, hogy nem tudod, ébren vagy-e, vagy álmodsz. Amikor néhány hete - sőt, hónapja is volt már - Amerikáról, amerikai kalandjaimról kezdtem írni, a Mátrix című világhírű filmeposzt idéztem, mert úgy éreztem, semmi sem adhatja vissza jobban az Egyesült Államokban eltöltött napjaim gondolatiságát, vagy akár azt az érzésvilágot, ami 92 napon át uralta a lényem, ami teljesen átjárt, és azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom: mindörökre megváltoztatott. Találtam ugyanis olyan "titkos ösvényeket" az Egyesült Államokban, ahol szembejött velem az igaz - talán igazi - Amerika…

Amerika. Tényleg nem tudom, igaz-e vagy sem; nemcsak a látvány, a természeti jelenségek és nagyvárosok végeláthatatlan sora, sokfélesége, hanem az e helyek által kapott személyi szabadságom és feltöltődésem miatt sem. Szabadságra mentem ugyanis az életemből, a menekültellenes népszavazási kampány közepén, egy máig felfoghatatlan lehetőséget megragadva tölthettem három hónapot az Egyesült Államokban, magyar menekültként. A nyelvet mentem tanulni, angolul és spanyolul akartam csupán beszélni, a szeretteim leginkább fotóimból tájékozódhattak, hol- és hogylétemről. Tényleg eltűntem. Eltűntem otthonról, a munkahelyemről, a családom köréből, a barátaim társaságából, Budapestről, Magyarországról, Európából.

Amikor felszálltam az arizonai Phoenixbe tartó repülőgépre, fogalmam sem volt, hogyan fogok kapcsolatot teremteni bárkivel Amerikában, Amerikából. Persze Lynn-en és Butch-on kívül. Nem azért, mert egyáltalán ne tudtam volna angolul, hanem azért mert egyáltalán nem tudtam, hogyan használjam ezt a nyelvet. Harminc év alatt sem tudtam megtanulni, hogyan beszélgessek angolul olyanokkal, akiknek ez a természetes, akik jók ebben – miközben nekem még az írás is jobban ment ezen a nyelven, mint a megszólalás. Amikor leültem a helyemre a repülőgépen, egy indiai srác és egy brit kinézetű, fehér bőrű, de pirospozsgás fiatal nő közé sikerült keverednem, s hirtelen azt éreztem; a helyemen vagyok. Elmúlt a pánik. Ma sem tudom, miért és hogyan. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, tizenegy órán át hallgattunk. De nem voltam többé idegen. Mert ide mindenki jött valahonnan, s itt mindenki tart valahová.

<br>

Idegenként bent lenni

Azt gondoltam, Amerika az a hely, ahol egyáltalán nem leszek idegen. Persze már a reptéri vízumellenőrzésnél rájöttem, hogy ez nem igaz, hogy nem olyan szabad ez a szabadság, s bizony könnyen mégis idegennek érezhetem magam, ha épp úgy tartja kedvem, s bántásnak veszem a „megválogatjuk, kit engedünk be” politikáját. Ami meglehetősen elüt „a senkit sem engedünk be” politikájától - jegyzem meg. Talán ez utóbbi miatt is volt ugyanis, hogy tavaly őszre nagyon idegennek éreztem már magam itthon, Magyarországon. És most is azt gondolom, hogy miközben magyar vagyok, nemzeti érzelmet, hazafiasságot örököltem az édesapámtól, a családomtól, hordozom a külföldi barátaim szerint „tipikus” magyar jellemvonásokat is, sőt, még a tejfölt is szeretem; valahogy mégsem vagyok idevaló.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Amerikába vagyok szerelmes, hogy amerikainak érezném magam, vagy hogy oda jobban való lennék. Viszont azt nagyon is jelenti, hogy hontalan, úttalan útkeresőként ott találtam magamra, bejárva és felfedezve az amerikai életösvényeket, s azokat az amerikai utakat, amik innen, itthonról nem látszanak, beláthatatlanok. Hogy ott, Amerika híres, hírhedt útjain – mint a történelmi 66-os úton - olyat találtam, amit itthon nem.

Zarándoklatom nemcsak a lélektisztító túrák, a csodálatos hajóutak, a búvárkodás, a kajakozás, a hegymászás, vagy a felfedezett, megtapintott, megérzett tájak nagysága miatt tanított olyan nagyon sokat, hanem mert Lynn-anyám, a tanítómesterem adott egy életre szóló lehetőséget nekem arra is, hogy megtanuljam érteni és érezni az amerikai angolt. Az ő nyelvüket. Hogy megtanuljam érteni az igaz amerikait: a történeteket az emberekről, a választásokról, az életpályákról és a jó-rossz, mérlegre nem tehető jellemvonásokról. Hogy megfigyeljem mindazt, amit majd később, a saját nyelvemen gyakorolhatok. A kapcsolataimban, az írásban, a sírásban és a vidámságban - az életemben.

Némán barátkozni

Lynn - még mindig nem vagyok kész arra, hogy róla írjak, hogy megkíséreljem leírni őt - igazi tanítómesterem. A legkevésbé anyai anya a számomra. Nagyon okos. Mindig meglep, mennyire. Persze természetes bölcsességét sokszor idegőrlő okoskodásba és felsőbbrendűségbe burkolja, ami, azt hiszem, egy anyától igazán nem meglepő, viszont annál mulatságosabb. Lassan tagolja, hangsúlyozza az amerikait a kis magyarnak; jelentőségteljesen adja elő még azt is, amikor arról beszél, hogy valamit vegyek végre lazán, könnyedén. De ez így jó. Igazi anya-lánya viszony a miénk.

Sosem engedte például el a kezem. Még akkor sem, amikor már majdnem a sikítófrász tört ki, hogy egyedül lehessek, külön-távol tőle, engedjen már el. Lynn, a szabadság megtestesítője, az anyám, az én amerikai álmom szülőanyja, a filmproducer, akit Hollywood is csak irigyelne: ő írta és „forgatta le” számomra, csak nekem a 92 napot - vele, Amerikában. Vele, s közös szeretteinkkel. Olyanokkal, akiknél csak egyet éjszakáztunk, olyanokkal, akikkel napokat töltöttünk egy vitorlás hajón összezárva, vagy az erdő mélyén, a szabadban. Az Egyesült Államok legcsodálatosabb természeti jelenségeit járva - ahol megszámlálhatatlan leírhatatlan táj fogadott - nemcsak amerikai anyámhoz kerültem közel, hanem régi és új zarándoktársaim megmutatták nekem azt is, amit addig nem ismertem: az igazi amerikai kultúrát. Azt, ami hamisítatlanul bennük rejtőzik, s amit csak velük lehet leírni.

Szeretve megszeretni

Például a nyugdíjas hajókapitánnyal és pszichológus feleségével, akikkel összeköt a víz, az óceán iránti szenvedély, az úszásért való rajongás, na meg az evésimádat. A mexikói Lettie hétévesen, El Paso „rossz” oldaláról átszökve, zöldkártyával rendelkező rokonainál letelepedve, szüleiről hosszú, hosszú évekre lemondva kezdett gyerekként felnőtt életet. Egy csodálatos életet. Tizenhét évesen iskolai túrán szerettek egymásba Markkal, azóta „egyek” – ahogy fogalmazni szokott magukról -, tényleg leéltek együtt egy életet. Lettie mára az a tyúkanyó, aki felnőtt lányait spanyolul igazgatja hangosan, aki tízpercenként eteti meg valamivel Markot, vagy aki töltött káposztát főz nekem Texas déli peremén, miután két hónappal korábban együtt vitorláztunk Kaliforniában, s közös szenvedélyünknek, a tenger gyümölcseinek hódoltunk különböző, Szent Katalin szigetén fellelhető halászéttermekben.

Lettie mindig tudja, mit kell enni. Na meg főzni. Azonnal egymásra találtunk. Már csak azért is, mert Lettie azt is tudja, mi kell az éhes léleknek. Persze nem úgy pszichologizál ő a magánéletben, ahogyan az üzletben. Van ugyanis egy különleges, ahogy ő nevezi „Gucci-érzéke”, ügyfelet csak úgy válogat magának, hogy „érzi, az jól fizető és hosszútávon depressziós lesz” – mesélte egyszer nevetve. Nem akartam elhinni, milyen összeget fizetnek ki neki óránként a pénzes amerikaiak. Szerintem csak a szórakoztatásért. Mert Lettie lényét nem lehet másként leírni: jó a közelében lenni, hallgatni őt – nem, nem ő hallgat, ő bizony beszél latinos akcentusával, megállás nélkül.

„Az a különleges képessége, hogy mindenkit szeret” – mondta róla Mark kapitány, aki Lettie-vel ellentétben szinte sosem beszél. Viszont mindent ért. Ennek vélhetően az az oka, hogy nagyot hall, így arcról és szájról olvas. Hamar egymásra találtunk a texasi akcentussal küszködő magyar és a siket amerikai mutogatós egyetértésében. Mark kapitány hős típus, mindig biztonságban vagy a közelében. Semmi mást nem mond, csak amit vészhelyzetben, például a vitorláson tenned kell. Cserébe azt sem várja, hogy te beszélj hozzá. „Olvastam az arcodat” – fogalmazott például az angolban is szokatlanul, mikor kihalászott a szinte jeges hideg óceánból. Visszakérdeztem, mire rám kiabált: „boldog vagy”. Mindig az voltam a kettőjük közelében. De azért jó, hogy szólt róla.

Ahogyan Puerto Rico-i barátom, Edwin is figyelmeztetett erre. Ő tanított a vitorláscsomókra, miután bemutatkozásnál úgy ölelt meg, mintha csak rég nem látott rokona lennék. Aztán csak beszélt, beszélt, sose hagyta abba. Én meg sem szólaltam, egészen addig míg már egy kis halászfaluban fagyit nem követeltem. Két együtt töltött nap után először hallhatott beszélni, az édesség-éhség nagyúr. Ő nevetett, a kis motorcsónakról leugorva azonnal a fagyizó felé vette az irányt, s meghívott egy hatalmas adag csokifagyira (of course). És meséltem, csak meséltem neki a családomról, a munkámról, Magyarországról. A politikáról, a történelemről. Neki szólaltam meg először Amerikában. „Kérlek, mondd meg Mariannának, hogy szeretem. Hogy ő az a személy, aki miatt meg akarom ismerni Magyarországot, az európai történelmet, és aki miatt el akarom vinni a családomat, az én Iris-omat és Jasmint és Robertet Budapestre”. Ezt Edwin írta a négynapos hajótúra után Lynnek. Nagyon várom őket; Edwint, rajongásig szeretett feleségét, lányát és vejét.

Az óceán partján megtanítottak a vitorláscsomókra is

Családi kötelékek

„Luke, én vagyok az apád!” - kiből ne törne ki a nevetés, ha ezt hallja, egy hófehér, vörösesszőke amerikaitól, nem pedig Darth Vader „szájából”. Még akkor is kacagtató ez a mondat, ha épp Terrie nagyon is komolyan mondta ezt Luke-nak, 15 éves koreai fiának. Luke kicsit furcsán viselkedett, mert a család, érkezésem izgalmában elfelejtette az áldást az evés előtt. Luke azt hitte, azért nem csinálták, csináltuk, mert én biztosan elítélem, hogy vallásos. Bántotta, kirekesztettnek érezte magát, fel akart menni a szobájába. Amikor az apja megkérdezte, mi a baja, nem válaszolt.

Terrie és Sharon - Lynn anyám unokanővére és családja Arkansasban el, egy csodálatos villaparkban. Néhány őrült texasi nap, Dallas és azon belül is Southfork, a magyarok kedvence, a Ewing-família kultikus díszletotthonának bejárása után látogattuk meg Shepherdéket. Egy igazi családi otthont. Ahol egy életre megtanultam, hogy egyáltalán nem is furcsa az, hogy a családom mellett családomként szeretem a barátaimat. Sharon és Terrie azonnal befogadtak, pont úgy, mint mindenki, akinek Lynn mutatott be. Mert ők már csak ilyenek: nyitottak, szeretnek szeretni - s nem válogatnak abban, hogy kit szeressenek.

"Minek? Miért lennék bizalmatlan egy idegennel, hiszen ugyanannyi esély van rá, hogy jó ember, minthogy rossz, nem?” – oktatott, s valójában nem is engem, hanem Luke-ot az apja, Terrie. Azzal magyarázta az amerikai nyitottságot, hogy nincs ok arra, hogy az emberek ne szeressék egymást, hiszen mindannyian ugyanazokkal a kihívásokkal nézünk szembe, mind ugyanannyi jóval és rosszal találkozunk, a kérdés csak az, ki, mit jegyez meg. „Soha ne hagyd, fiam, hogy a rossz érzések határozzanak meg” – figyelmeztette Luke-ot, de szerintem Terrie valójában ekkor már hozzám beszélt. Aztán az otthonába fogadva mutatta meg, hogyan lehet ezt élni a gyakorlatban.

A befogadás lélektana

Így fogadott Liz és Butch2 bácsikám is, néhány héttel később. Talán tiszteletlenség valakit beszámozni, de hát nekem már volt, s van egy Butch-om. Így aztán, amikor a floridai Schopchoppy-t vettük célba, mondtam Lynnek, hogy akkor most megismerhetem végre Butch2-t. Nevetett, hiszen a két Butch két totálisan külön entitás, semmiben sem hasonlítanak, de mégis mindenben azonosak. Főként a jóságban.

Egy igazi filmbéli tájon, egy igazi, öreg, amerikai benzinkúton, ahol csak két öreg, rozsdásodó szerkezet van, Lynn és én kitaláltuk, veszünk valamit újabb vendéglátóinknak, Liznek és Butch2-nek. Röhögve kérdezgettem, hogy vajon valami horgászfelszerelésnek örülnének-e, mert eléggé úgy tűnik, itt, a semmi közepén mást nem kapni. Mire egy jóvágású, farmeros, kockás inges, szakállas úriember odalépett hozzánk, s azt mondta: „Lynn, itt aztán ne vásárolj semmit, mindenünk van otthon”. Lynn-anyám Butch2 nyakába borult, s amikor bátortalanul az oxfordi professzornak kinéző bácsi felé nyújtottam a kezem, Butch2 magához rántott, erősen megölelt, majd megpuszilgatott. Addig csak olvashatott rólam – Lynn üzeneteiben. Nem mondom, hogy nem voltam tehát lányos zavarban.

Aztán kicsit több mint tíz perc múlva már Butch2 kanapéján ültem, az ánizsos-mandulás kekszét zabáltam két pofára (sose gondolná az ember, hogy ez a kombináció ilyen finom), s mély levegők után kapkodva hallgattam a történeteit Erdélyről, ahová néhány éve tanulni jött egyetemi tanárként. Kicsit több mint újabb negyed óra múlva már mindent megbeszéltünk Orbán Viktorról, összehasonlító elemzést készítettünk szóban a magyar miniszterelnökről és az ott épp megválasztott Donald Trumpról, két újabb perc és még egy ánizsos süti után pedig Butch2 közölte: ha szeretnék, akkor a „kis odújukban” - ami ebben az esetben egy luxuskivitelben felújított fészert jelent - igazán ellakhatom, bármikor, bármennyi időre. Szóval hogy költözzem oda, lehetőleg mihamarabb.

El sem mondhatom, hogy a Lynn oldalán bejárt tizenhárom állam, s a több mint harminc új rokonom hány ehhez hasonló pillanatot hozott. Az amerikai családom minden nappal duzzadt. Ez persze nem jelenti, hogy ők mind egyformán jó emberek. Jó emberek. Az biztos. De nagyon különbözőek. Ők mind, s még sokan mások, akikről nem tudok, s nem írhatok, akiknek a szíve nem fér ide, nem fér bele mindenféle magyar szavakba, ahogyan az angol nyelvben sem kifejezhetőek.

Ők az amerikai zarándoktársaim, akik a tiszta barátság és a befogadás leckéjére tanítottak egy magyar menekültet Amerikában. Akik megtanítottak nem idegenként élni a saját életemben.