Anyámnak, aki akkor már bő tíz éve özvegy volt (1957) valamilyen sugallat folytán „beugrott”, hogy apám még 1941-ben „valahol Balatonszéplakon” vett neki egy telket – nyilván a háború utánra. De ő soha nem járt ott, csak valami nyilvántartásból leste ki, hol is van ez a 100 négyszögöles, kicsi földdarab. Merthogy kezdeni akart vele valamit. Nyaralót szeretett volna. Azért „volna”, mert építkezésre nem hogy neki, a családnak se akadt pénze. Viszont nem volt az a típus, aki könnyen feladja.
Annak idején nem csak a Balaton, a Velencei tó környékén is lehetett látni kiszuperált autóbuszokat, amelyek hétvégi házacskák gyanánt szolgáltak. Anyám eldöntötte, ha nem drága, ő is szerez egyet. Még a napra is emlékszem, amikor kimentünk valamilyen Pest határában levő roncstelepre, ahová anyám elhívta magával egyik gyerekkori barátját, a „Simonjóskát”, aki afféle ezermesterként alkalmasnak látszott arra, hogy kiválassza a buszok közül a leginkább használhatót. A választás megtörtént, egy hajdani távolsági buszra esett. A hátsó felét fémlétra díszítette, a tetejét meg rácsos fapalló, ahová az utazók bőröndjeit, csomagjait, vackait pakolták, majd leszíjazták. 1200 forintot fizettünk érte. A szállítás le a Balatonra majdnem ugyanannyiba került.
Buszunk karrierje rosszul kezdődött. A tréler sofőrje alighanem ügyetlenül csúsztatta le majdani nyaralónkat a kocsija platójáról, az megdőlt, majd az oldalára fordulva a földre huppant, neki a szomszéd (bevakolt) faház kerítésének. Tiszta szerencse, hogy a nagy család szinte összes férfitagja részt vett az expedícióban, mert a tréler tartóköteleivel többszöri egy-kettő-három!-ra sikerült a talpára állítani a járművet s immár semmi akadálya nem volt, hogy használjuk.
Azon a környéken (Balatonszéplak-alsó) téglaházak alig-alig voltak, a víz felé tartó utcánkban legfeljebb három, s azok is mind a háború előtt épültek, csakúgy mint a tőlünk 100 méterre levő kétszintes „Gábor-villa”, amelyet a néhai Zsa-Zsa dúsgazdag (ékszerész)apja épített. Betonozott utak mifelénk egyáltalán nem voltak, víz se, villany se, gáz se, a csatornázásról nem is beszélve. De ha már a férfiak a busz belsejében a hátrahagyott üléslécekből ágyakat tudtak ácsolni – kétoldalt 3-3-at, hátul egyet – akkor a többi akadály leküzdhető volt. Lett „konyha” az épen maradt motorháztető két oldalfala között (nagybátyám talált egy fémrostélyt, arra vaslapot tett, amelynek rőzsével, miegyébbel alá lehetett fűteni, a széltől meg téglákkal és gyeptéglákkal védeni); lett budi a kert végében, egy vödörrel az alján; vizet a szomszéd kútjából hordtunk (a ház a politikai elítéltként éppen börtönbüntetését töltő Rákosy Gergely író szüleié volt); világítani meg petróleumlámpákkal és zseblámpákkal világítottunk. Ja, és hogy el ne feledjem: az „ágyakra” nem szalmával, hanem friss fűvel tömött zsákok kerültek, ami a gondoskodás egy formája volt a testszagok és más illatok enyhítéséről. A ruháink, más holmijaink a buszban megmaradt csomagtartó hálókba kerültek. Pár hét alatt minden elkészült, élelmiszert a vasútállomással szembeni vegyesboltban vásároltunk, vagy ha hús kellett, bevonatoztunk Siófokra (5 km).
A víz tőlünk 50 méterre terült el, akkor még tiszta volt mint a kristály, mi gyerekek – unokatestvérem, Csaba és én – még kagylókat is találtunk bőven. Egész napunkat a Balatonban töltöttük, általában csatlakozott hozzánk a velünk egykorú Kaszab Ákos, a későbbi Ybl-díjas építész is, aki nagyszüleinél nyaralgatott a húgával. Úsztunk, „vizipólóztunk” egészen addig, amíg a part felől nem jött valamelyik szüle üvöltése: „Ebéd!” Ugyanez megismétlődött szürkületkor. (Vacsora!) Ebéd után azért Csabával felmásztunk „pihenni” a busz tetejére; valójában a környék legszebb, igazi villájában nyaraló csinos csajokat (egy testvérpárt) bámulgattuk nyálcsorgatva, akik mellesleg le se tojtak bennünket.
A menü általában paprikás krumpli, tészta, sok-sok lecsó és annál is több kolbászos bableves volt. Utóbbi vidámmá tette az estéket a vaksötét buszban, mert a bab ismert hatása vicceket generált. Keresztapám egyszer azt mondta, kezdem érezni, hogy emelkedünk fölfelé, egyszer azt, nehogy valaki gyertyát gyújtson!
Pár évvel később megesett, hogy szüleink magunkra hagytak; akkor lejött hozzánk régi barátom, Papp Zsolt (később nemzedéke talán legtehetségesebb filozófusa, remek tollú publicistája az ÉS-nek), sőt Petri Gyuri is, a kezdő költő, aki a dögmelegben sálat tekert a nyaka köré és némi utánérzéssel, színpadiassággal ezt mormolta: „a beteg költő a Rivierán”. Zsolt eközben órákig ült a fűben és jógázott. Kaját meg – főzés helyett – a szaporodó szomszédoktól „lejmoltunk”.
Arrafelé minden háznak, villának neve volt. Mi sem maradhattunk ki. A busz homlokzatára gyurmából vagy gipszből kiírtuk, hogy „BUSZI” – jobb ötletünk nem volt. És akkor egy szép nap végigsétált előttünk, le a vízhez egy szerelmespár. Ez vagy 1959-ben, vagy ’60-ban volt. Megálltak, fölnéztek és röhögésben törtek ki. A név alighanem „szivárványos” asszociációkat ébresztett bennük. Felismertük őket: Darvas Iván és Házy Erzsébet volt a pár, Iván nem sokkal előtte jöhetett ki a börtönből és szeretett bele a csodálatos szopránénekesnőbe, immár Tolnay Kláritól elváltan. (Vagy már az ’57-es Gerolsteini kaland forgatása közben?)
„Buszi” öt évet élt. ’62-ben egy 4X4 méteres, teraszos házacska került a helyére, az ilyen mérettől elvárható „keleti kényelemmel”. Emeletes vaságyak, szovjet tábori ágyak. De legalább volt WC és pici teakonyha, víz is, villany is. És a végében egy keresztapám ácsolta, csak alvásra alkalmas fakunyhó. 25 éven át laktuk.
