Előre kell bocsátanom: nem vagyok szakértő. Azonban nem kérek elnézést e hiányosságért, mert olvasóként és szerkesztőként leszűrtem: isten őrizz a szakértőktől, akkor, ha a művészet befogadásáról van szó.
A művész és műve minden nézőjével, olvasójával, hallgatójával egyénre szóló párbeszédet kezdeményez, s majd ennek nyomán alakít ki rövidebb vagy hosszabb, felületes vagy éppen mély és szerteágazó viszonyt minden megszólítottal. Ezért a befogadás médiuma nem az értés, nem is a szakértés, hanem az érzés. A nyitott szívé és léleké, amely föltárja magát a művész magányából kihasított hívás előtt, s nyomán kioldja magát a mai kocsma gőzéből, hogy a meghívást követve alá- vagy fölszálljon a művész világába. E megszólítottság a kiválasztottság feltétele, hogy úgy tudjunk a műre - a világra - koncentrálni, hogy közben a saját belső világukra is figyeljünk, hiszen csak ezen az adó-vevőn tudjuk érzékelni a művészetnek a (szak)értelemmel meg nem ragadható kisugárzását.
Különösen lényeges ez a szellemi késztetettség Péntek Orsolya festményei esetében, ahol a képek megérzékítette tájak nem egy külső, mindenki által látható, legfeljebb egyénien interpretálható világ-szelet feldolgozásai, hanem egy olyan világ panorámáját igyekszenek láthatóvá tenni, amit a művész befelé kutatva fedezett fel, s szakított ki önmagából. Ez a befelé, önmagába kitágulás folyamata nemcsak egy „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség” Atlantisz kontinensét rajzolja meg, hanem egy „kollektív tudatalattiét” is. Ama pszeudoepikus emlékek föltárására vállalkozik, amelyek abból a korból származnak, amikor az emberi létezés még nem töredezett, idegenedett elbeszélésekké.
Szinte tapintható a sziromok, kelyhek suhogása, amint a festő alámerül a selymes anyagok lefedte kútba, hogy ott megkezdje kereső bolyongását – mint az Eurüdikét kereső Orfeusz az alvilágban. Ez a táj olyan kaleidoszkóp szerűen összerakott színekből és vonalakból, a folyton mozgásban lévő, vibráló-derengő labirinusokból áll, amellyel a „szakértő” igyekezete semmit nem képes kezdeni.
Péntek Orsolya színekben, vonalakban izzó tájain alakok és csoportok sejlenek fel. A képzőművészet történetén szocializálódott néző rutin angyalokat, vagy szent családot, a keresztény művészet toposzait asszociálná. Pedig ezek mélyebb emlékekből és teljességre emlékező élményekből szivárognak fel, mint a történelmi és művészeti korszakok kifejezésmódjában oly gazdagon változó, de témájukban statikus ábrázolásai. Pontosabban: ezek is azokból az emlék-DNS-ekből erednek, amelyeknek az Újszövetség novellái adtak funkcionális keretet és elbeszélés sémát. Az egymásba metsző gömbök fölidézik az elveszett Éden utáni nosztalgiát: azt az anyaöl-biztonságot, női mell-univerzumot, amelyből az Ember, s jelesül minden anya szülte ember, kiűzetett.
Nők és angyalok – és nem férfiak – népesítik be ezt az Atlantiszt, s figyelmeztetnek arra a határok nélküli teljességre, amely, mert az álom, a sok dimenziós valóságának a tapasztalatát rögzíti, nem ragad le nemek és fikciók megragadhatni vélt dimenzióiban. S e kerekségbe döfnek a kúp fenyő-sás szálkaalakzatok kipukkasztva a teljesség idilljét. S az ugyanebből a dús álomvegetációból bókol ki egy szomorú, talán egymás kezét hiába kereső emberpár kontúrja. S még a város is – , mindenki által közhelyszerűen ismert város, Velence – maszkjában inkább a város eszméje s elmohásodott-korhadt emléke sír, amikor már „Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.”
Ez a tompa és merengő, fájdalmas, „kollektív emlékeket” kereső és rekonstruáló nosztalgia Péntek Orsolya művészi nyelve és tónusa. S ugyanez az „érzéki erotikus” hangzás hatja át a prózáját is. Jómagam, híve vagyok a kötetben még nem kiadott tárcáinak, amelyekben nemcsak a muzikalitás a közös a festményekkel, hanem – és ez prózában nehezebb – az a hártyavékony keret felfeszítése is, ami all after all összetartja a cselekmény helyét elfoglaló érzések és hangulatok áradó kavargását.
S mivel Péntek Orsolya munkásságában két művészeti ág oly eltérő médiumaiban is azonos (autentikus) világgal szembesülünk, ez a példa is tovább erősít a hitben: a művész egyetlen feladata, hogy merészen és mélyen merítsen magából.
S éppen ezért nem paradoxon, hogy aki a saját lelke tengerébe veti ki a hálóját, az képes megragadni kora nagy, vagy jellemző irányait is. Péntek Orsolya képei a napi hírek aktualitásával és évezredes tapasztalatok összegzéseként ragadnak meg. Bizony, e képek nyomába méltóbb és igazabb leszállni az alvilágba – ahol Eurüdikével való találkozásnak legalább az eszméje vár –, mint megfulladni a mai kocsma szmogjában.
