Csupa-csupa öreg közhely, vagy ha nem, hát giccses negéd. Mint az élet. Szomorú gyerekkor, bántalmazó, drogos anya, utcai erőszak, magány, valamint mennyből az angyalként közbelépő jóságos drogdíler és melegszívű felesége, aztán meg a váratlanul felbukkanó szerető szív, melynek tulajdonosa még évek múltán is az egyetlen szerelem ígérete a már szintén jóságos drogdílerré lett hősünk számára.
Ilyen alapanyagból formált 8 Oscarra jelölt filmet Barry Jenkins. A Holdfény című független műben, amely egy Chiron nevű fekete meleg fiút életének három szakaszán át kísér végig az önmaga megtalálásának és felvállalásának fájdalmas útján, ordító klisék válnak engedelmes építőkövekké Jenkins kezében. Miami lepukkant, kriminalizálódott fekete negyedében vagyunk, a ’80-as években, amikor minden sarkon fiatal fiúk árulják a drogot, s amikor maga a fekete közösség sem hajlandó eltűrni azt, ha valaki a másság jegyeit viseli. Egy társadalmi kisebbség viselkedik úgy a saját belső kisebbségével, mint ahogy a társadalom egésze viselkedik velük: bünteti és kiveti magából, mert a meleg fekete férfi nem felel meg a fekete férfi macsó-képének. Jenkins egy felnőtté válás drámája mellett az előítéletek drámát is erőteljesen kiugratta. A Holdfény mindannak radikálisan ellent mond, - ezért Hollywood büszke is rá, mutatja a 8 Oscar-jelölés -, amit Trump elnök diszkriminatív és előítéletes nézetei le akarnak nyomni Amerika torkán.
A kopott kliséket Jenkins olyan stílusban mondja, amivel mindvégig szembe megy a filmcsinálás divatos trendjével. A legcsendesebb, néma pillanatai a legmegrázóbbak. Kisfiúként, mint menekülő vadat mutatja be főhősét, az arca, a szeme döbbenetes. Tele félelemmel, hogy újra elkapják a társai és elverik. A film első részében a menekülés és félelem teszi ki Chiron napjait. Életének drámái és tragédiái később sem robbannak a néző szemébe látványosan. Sokat mond a rendezői szemléletről, ahogy Jenkins egy olyan fiúszerelmet mutat, amelyben a szexualitás lebegő, poétikus formában mutatja magát. Találkozása egy másik meleg fiúval s a testi szerelemmel inkább költészet, mint valóságos akció: tétova mozdulatok sugallják, amit Chironban saját szexuális hovatartozása és annak vállalása ébreszt.
Rendezői érzékenység és kiváló színészgárda munkájának eredménye, hogy azt is elfogadtatja a film, ami nehezen hihető. Sőt, a mesebelien jóságos utcai drogdíler alakításáért a valóban megkapó figurát teremtő Mahershala Ali a hiteles játékával Oscar-jelölt is lett mellékszereplőként. Ő az, akinek éppen a jóságán és főként a megértésén tükröződik vissza igazán a 9 éves kis főhős elveszettsége, kitaszítottsága, a nemi identitásának bizonytalansága. Ő az, akitől a társaitól megfélemlített fiú azt kérdi: „Én köcsög vagyok?”
Érdekes ellentétben áll a kopott klisék és a poétikus ábrázolás együttes használata. Miközben a legkeményebb tényeket, Miami lepukkant, kriminalizálódott fekete negyedének mindennapi megzuhantságát, reménytelen lesüllyedését mutatja a film, s az érdes valóság képei közé lebegő, poétikus jeleneteket illeszt. Az egyik legmeghökkentőbb a tengerparti jelenet, amelyben a reménytelenül magányos kisfiút a drogdíler úszni tanítja. Innen indul Chiron önmaga megismeréséhez vezető útja: az első sikeres karcsapásokkal ez a bensőséges, szép jelent a küzdelem költői metaforájává nő, Chiron küzdeni tanul, és bízni önmagában.
A happy end csak látszat. A harmadik részben a kigyúrt, smukkokkal és aranyműfoggal cicomázkodó Chiron már maga is drogdíler. Mintegy sugallva: vagy függő vagy, vagy díler vagy, ha fekete vagy. Megtalálta a fekete negyedben az egyetlen kitörési pontot, de ehhez természetellenes figurát teremtett magából, védekezésül. A zárójelenet összehozza őt egykori szerelmével, a találkozás épp oly váratlan, mint sok más fordulat a filmben. Szemérmes, csendes hangulatú. Jenkins jó érzékkel játssza ki a látszat és a belső őszinteség ellentétét, a két barát egymás felé tapogatózását, s egy szép szerelem ígéretét. A film csendben, de dacosan igent mond az ember szabadságára. Ennyi az egész.
(Holdfény ****)
