Kárfelmérés. Ez az első szava Eric Assous Mesterhármas című darabjának a belvárosi Rózsavölgyi Szalonban. Akár biztosítócsalás, vagy más eset kapcsán is felvetődhetne ez a szó. De maradjunk a csalásnál! A jómódú házaspár egyik tagja, Jeanne azt kéri férjétől Maxime-tól a „kármentés” játék keretében, hogy mondjon egy számot! A félrelépéseinek a számát. A férj pedig csak úgy megy bele a játékba, ha a feleség is közli azt a bizonyos számot, ami az ő „számláján” szerepel. A darab bevezetőjében ez áll: „mindig kockázatos, mondhatni ellenjavallt bizalmasként tekinteni a házastársunkra. Az őszinteség, mint a harmonikus párkapcsolat alapja, hiú ábránd.” Hát akkor innen sejthetjük, hogy ennek a játéknak is milyen következményei lehetnek. Évek alatt összegyűjtött titkot és hazugságot egyszerre a másik képébe beletolni, még ha ez csak kármentés, következmények nélküli játék is, több mint kockázatos.
Elhangzik aztán a két szám és hamar kiderül, hogy a tizenkettő egyáltalán nem biztos, hogy több mint az egy. Megjelenik később aztán a harmadik, az a feltételezett egy, ami minden bizonnyal több, mint a tizenkettő. Ráadásul a férj egyik legjobb barátja. Izgalmas, lelki útvesztőkkel teli utazás a Mesterhármas. A férj, aki inkább röpke, testi kalandokként élte meg a félrelépéseit, a feleség feltételezett több hónapos viszonyát elemezve azt mondja: gondolatokat megosztani egymással, vágyakat megfogalmazni, érzéseket kifejezni titkokat felfedni az az igazi. Lehet-e egyáltalán viszonyokat összehasonlítani? Bizonyára igen. Lehet-e hazugságot, árulást összemérni? Eric Assous Mesterhármasa (Fordította Oláh Krisztina) nem áll meg a felszínnél. Ha nem is filozófiai mélységű, de próbál minél mélyebbre hatolni.
Állításokat ellenpontoz, és nem tudjuk meg végül, hogy melyik az igaz. Ismerős lehet ez a mai közéletünkből. Csizmadia Tibor rendezése úgy tár fel titkokat, hogy bizonyos dolgokat még sem mond ki. Miközben nagyon is sejtjük mi az igazság. Az is csavar az egészben, hogy a legjobban az tárulkozik ki, aki bizonyosságra vágyik. Azt pedig már a szerző a nézőre bízta, vajon fel lehet-e venni ezek után a házasság bármilyen szintű fonalát. Nem beszélve arról, mi történik a barátsággal. A három színész Bozó Andrea, László Zsolt és Kocsis Gergely azonos színházi nyelvet beszélnek. Mindannyian képesek a saját figurájuk igazságát megmutatni, úgy hogy közben az esendőséget, az önzőséget a másik legyőzési vágyát sem rejtik el. A Mesterhármason úgy szórakozunk, hogy aztán még otthon is marad a téma kapcsán gondolkodni való. Az előadást indító játékot pedig mindenki vérmérséklete szerint próbálja ki.
Fotó: Brozsek Niki
A családi titkok és hazugságok a fő motívumai a Jurányi Inkubátorházban a Scallabouche Társulat által bemutatott Waiting for HÍRÓZ című előadásnak. Szerzőként magát a társulatot és Kiss Márton tüntették fel. Utóbbi írta a Centrál Színházban sikerrel játszott Broadway felett az ég című musicalt. Zene most is van, sőt dalok is angolul. Ami pedig a darabot illeti, nagyon jó az alapötlet. 1935-ben vagyunk egy budapesti belvárosi lakásban, ahol a tizenöt éve hősi halott Bandi emlékére tervez villásreggelit a család, testvérei, egyik testvére felesége és a fiuk. Csakhogy megjelenik egy angolul beszélő hölgy Triesztből, aki azt állítja, Bandi nagyon is él, mert nemrég szakítottak, miközben közös gyermeküket a szíve alatt hordja. Aztán még sok minden kiderül, amiről talán mindenki azt remélte, hogy örökké titok marad. A 2000 óta működő, egyedi produkcióival méltán a figyelmet kiváltó független műhely elindítója Alexis Latham rendezte a most bemutatott előadást is. Lathamot nagyon izgatja az improvizáció, először csak ezt az eszközt alkalmazó angol nyelvű előadásokat vitt színre.
Később bővült a kör magyar nyelvű produkciókkal. Most is a színészek olykor kilépnek a történetből és improvizálnak, átlépve hirtelen a mába és a játszók vállalják saját civil asszociációikat, mintha egy színházi próba átállásaiba csöppennénk. De ezek az átállások nem mindig adnak hozzá magához az előadáshoz, előfordul, hogy inkább kizökkentenek. A színészeken azonban semmi sem múlik. Valamennyien - Balsai Móni, Elek Ferenc, Szalontay Tünde, Chován Gábor, és a két egyetemista Messaoudi Emina, valamint Szántó Balázs – komoly teljesítményt nyújtanak. A másfél órás előadás vége pedig már-már katartikus. A megemlékezést ugyanis a család így is megtartja, hogy Bandi hazajött és nem halt meg. Hiába kiabálja kétségbeesve, hogy erre nincs szükség, mert itt van. A protokoll megy tovább, már régen túl vagyunk azon, hogy legalább a saját szemünknek higgyünk. Azt játsszuk, ami a legkifizetődőbb és amit amúgy is elvárnak tőlünk, még akkor is, ha semmi köze sincs az igazsághoz.
