Rendes országokban regényt írnának vagy filmet forgatnának Sándor Máriáról, de legalábbis elneveznének róla egy díjat, és csillogó szemű fiatalok izgulnának minden évben, hogy elnyerik-e, noha persze nem járna egy büdös fillérrel sem. Ebben az országban viszont végigrohant a sajtón Sándor Mária öngyilkossági kísérletének tragikus híre, és ezzel nagyjából vége is. A NER szülte és a NER fel is emésztette a fekete ruhás nővért.
A "civil remény": nem ő volt az első a sorban, és valószínűleg nem is ő lesz utolsó. Immár történelme van annak, hogy az Orbánnal és országával torkig lévő politikafogyasztók egy rendszeren kívüli, a hagyományos pártstruktúrában outsidernek számító személytől vagy erőtől várják, hogy megdönti nekik az egyre elviselhetetlenebb hatalmi szisztémát. Bizonyos értelemben Bajnai Gordonnal kezdődött ez a hagyomány, aztán miután bebizonyosodott, hogy a leggolyóállóbb szakpolitikust is képes felőrölni az életvitelszerű politizálás bozótharca, a köz lelkesült bizalmát a "tiszták", a pártrendszertől - ahhh! fujjj! - érintetlen amatőrök felé fordította.
Így lett nekünk Pilzünk, Puklink és Törleynk, Gulyás Mártonunk és Gulyás Balázsunk, Váradi Andrásunk és Várady Zsoltunk, Millánk, MostMi-nk és MoMónk, kockás ingünk és fekete pólónk. Irgalmatlan tömegű szellemi energia, teremtő ereje összemérhetetlen azzal a szellemi restséggel, amit az ország jobbításán hivatásszerűen foglalkozók évszám produkálnak. És mégsem fordul meg semmi, a tömeg lelkesedése fölemeli, majd elejti az életüket vásárra vivő civileket, akik aztán - vérmérsékletüktől függően - szomorúan eloldalognak, vagy fizikai és szellemi értelemben is rámennek a bátor kalandra.
"Csak az a céljuk, hogy bejussanak a parlamentbe, és közel kerüljenek a fazékhoz" - valahogy így foglalta össze drámai nyilatkozatában Sándor Mária, miért csalódott egykori társai, a vele szövetséges civilek legtöbbjében. A kétségbeesés szülte és bizonnyal sarkos leegyszerűsítés mindenesetre rávilágít arra a fogalmi zűrzavarra, ami az optimista forgatókönyvekben a NER-t végül legyőzni képes erő tevékenységét övezi. E forradalmi és forrongó világ értékelése szerint a parlamentáris intézményrendszer szereplői - nem függetlenül egyébként az elmúlt negyedszázadban felmutatott teljesítményüktől - tehetetlenek, korruptak, szűk látókörűek. Csakhogy általános felismerés az is, hogy nincs más terep, mint a törvényesen választott országgyűlés - amire az utóbbi években született görög, spanyol vagy épp olasz mozgalmi pártok karrierje is gyakorlati bizonyítékul szolgál.
Sándor Máriának bizonyára sok keserű tapasztalatába került, hogy ma már forradalmárként helyezze magát szembe mindazokkal a civil társaival, akiket valamely parlamenti párt felé lát éppen menetelni. Számára, aki valóban nem akar mást, mint méltó munkakörülményeket és bért kiharcolni a "legkisebbek", a munkanyomorban élő nővérek számára, letaglózó lehet látni, hogy vannak, akik megharcolt erkölcsi tőkéjüket készek lennének simán parlamenti mandátumra váltani.
Ahogy sokan rosszallóan kaphatták fel a fejüket akkor is, amikor "hír" lett, ami egyébként sosem volt titok: hogy a Momentum Mozgalom, amely dicséretes aktivitással gyűjti az aláírásokat az olimpiai népszavazás érdekében, és ezzel seperc alatt nulláról igen magasra tornázta fel az ismertségét, pártként készül tevékenykedni. Mintha valamiféle erkölcstelenséget kívánnának elkövetni, kvázi visszaélnének a tömegek bizalmával.
Ami még akkor is súlyos félreértés, ha kizárólag az elmúlt huszonöt év szétcsúszó, maszatos demokráciagyakorlata tehet róla, hogy ma ilyen durván alulértékeljük a politikát hivatalosan művelőket. Nézzük ezt inkább a másik oldalról: ők indulnak, mi meg majd választunk. Ez az egy dolgunk van. Tessék legalább választani.
