Soha, semmi jó nem következett abból a világban, ha egy ember – legyen, az mondjuk állam- vagy kormányfő -, úgy érezte, hogy senkinek sincs joga beleszólni a dolgába, korlátozni a hatalmát. Az elmúlt jó hat esztendő nálunk egyfolytában arról szólt, hogyan szabadult meg a kormány előbb itthon a mozgásterét akadályozó demokratikusnak mondott fékektől, majd azoktól, amelyek uniós kötelezettségeinkből következnek.
2004-ben, amikor csatlakoztunk az európai országok közösségéhez, azt gondoltam, ha nem is lesz egyik napról a másikra nálunk is kolbászból a kerítés, de eltanuljuk majd a „társainktól” a demokráciát, a humánumot, az együttműködési készséget. Hogy megbékélünk a környező népekkel, ahogyan a franciák tették a németekkel, akikkel évszázadokon át egyik háború a másikat követte. És kölcsönösen megbocsátunk a szlovákoknak, a románoknak, a szerbeknek az egymásnak okozott sérelmekért, amelyeket a nacionalizmus, a sovinizmus, a nemzeti gőg okozott.
Hetven békeév alatt Európában határok nélküli, uniós élet jött létre, amelynek kapui előttünk is megnyíltak. De Orbán nem kér ebből. Az ő álma egy újrateremtett nemzetállam. Ahol kerítések vagy falak mögé zárkózva jól el leszünk magunkkal. Ne szóljon bele senki, hogyan gondolkodunk emberi jogokról, civil kötelességekről, demokráciáról.
Hová vezet ez? Ha majd a szomszédaink részéről érdeksérelem ér, megtoroljuk? „Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó hadseregében szolgáljanak” – mondja Orbán. Fegyverkezzünk? Háborúra készüljünk?
Hová vezet a 21. században, ha egy kis ország megint csak a maga érdekeire akar tekintettel lenni?
