- Szeretem a Rozikát. Együtt takarítunk, együtt mosogatunk, este pedig együtt nézünk tévét. A kerti munkában is szokott nekem segíteni, ő gyomlál, én meg nyírom a füvet. Néha veszekszünk, de hát ki nem. Elfogadjuk egymást, ez a lényeg. Ha felmérgel, szoktam neki hangosan mondani, hogy „Te, Rozál!” - erre ő elneveti magát, aztán rendszerint kibékülünk. Ő akarta, hogy együtt járjunk, én meg belementem. Az intézetben volt egy másik barátnőm, tolószékes, mindent megcsináltam neki, tisztába tettem, ugrottam, ha kellett, a lelkemet is odaadtam, aztán végül lecserélt egy húszévesre. Ha neki az kell.… Rozika nem ilyen, benne megbízom, a szekrényemet is ketten tettük rendbe, mert szeretjük, ha minden a helyén van.
Miközben beszélgetünk az ötven éves Száva Istvánnal a fogyatékkal élők szilvásváradi lakóotthonában, szerelmes pillantásokat küld a fotelben vele szemben üldögélő kedvesére, a harminchat esztendős Kovács Rozáliára. Szinte egy szuszra szakad ki belőle az egész sorstörténete. Egy kis Heves megyei faluban, Viszneken született, de sosem élt családban, azonnal csecsemőotthonba, majd az egri gyerekvárosba került. Kisegítő iskolát végzett, majd az andornaktályai és a bélapátfalvi intézetben töltötte felnőtt élete nagy részét. Tavaly januárban aztán gyökeresen megváltozott a élete: tizenegy másik társával együtt átköltözött a két szilvásváradi lakóotthon egyikébe, saját szobája, s fürdőszobája van. Reggel öt órakor kel, hétkor már a helyi buszmegállóban várakozik három másik, hozzá hasonlóan enyhe fokú értelmi fogyatékkal élő lakótársával, hogy átmenjenek a szomszédos Bélapátfalvára, ahol délelőttönként borítékokat ragasztnak, kartondobozokat hajtogatnak, s szivacsokat vágnak méretre. Rozikát, aki értelmileg közepesen sérült, a lakóotthon busza viszi ugyanide, ő nem utazhat egyedül.
István nem szívesen beszél arról, hogyan fogadták érkezésük hírét először a faluban, azt mondja, ő megbocsát, nem akar a rossz dolgokra emlékezni. Pedig 2013-ban, amikor először napvilágot látott, hogy a bélapátfalvi intézetben élőket környékbeli településeken, kis létszámú lakóotthonokban helyezik el, nagy volt a felháborodás. „Ha „ezek” itt lesznek majd közöttünk, hogyan engedhetem ki az unokámat a játszótérre? Kérem, ez egy üdülőfalu, ugye nem akarjuk, hogy a turisták „ilyen” embereket lássanak fel-alá sétálgatni a faluban? Miért pont Szilvásvárad, amikor máshol tele vannak üres lakóházakkal a községek?” - ilyen és ehhez hasonló kijelentések hangzottak el az ügyben rendezett közmeghallgatáson.
A 2014-es választások előtt egy évvel a helyi politikusoknak sem jött jól a negatív fogadtatás: Horváth László, a térség fideszes országgyűlési képviselője első körben visszakozót is fújt, s azt kérte: a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Heves megyei vezetése módosítsa a pályázatot úgy, hogy Szilvásváradon ne legyenek lakóotthonok. A Társaság a Szabadságjogokért ezt követően hívta fel a a figyelmet arra, hogy a lakóhely szabad megválasztása alapvető emberi jog, s amikor politikusok nyomást gyakorolnak az intézet fenntartójára azért, hogy a fogyatékos lakók szabad mozgáshoz való jogát korlátozzák, ezt az alapjogot sértik meg. - A helyi politikusoknak és elöljáróknak éppen az lenne a feladatuk, hogy küzdjenek az előítéletek ellen, és részt vegyenek az előkészítés munkálataiban, nem pedig az, hogy meglovagolják az alaptalan félelmeket – írták.
- Elcsitultak a kedélyek, a „promenádon” már nem téma a lakóotthon ügye – mondja Piller István, a falu gyógyszerésze. Kiss Katalin szerint, aki az egyik lakóotthon közvetlen szomszédságában lakik, mostanra már csak azok ágálnak a fogyatékkal élők ellen, akiknek amúgy se tetszik semmi, s mindenbe belekötnek. A helyi élelmiszerboltban a eladók arról beszélnek: hozzájuk is betérnek olykor, kísérővel vagy anélkül, de sose volt semmi gond velük. Miként egyikük fogalmazott: „megszoktuk őket, itt vannak, s már senki sem bámul rájuk, ha bejönnek az ajtón”.
