Horst Seehofer a német belpolitika egyik legkeményebb fejű politikusa. Ha valamit a fejébe vesz, abból nehezen enged. Tavaly addig-addig bírálta Angela Merkel menekültpolitikáját, hogy népszerűsége megközelítette a kancellárét. A német sajtóban már azt firtatták, mi lenne, ha végül ő lenne a kancellárjelölt. Hipotetikus felvetés, hiszen a bajor CSU vezetőjét meglehetősen nehezen fogadná el listavezetőnek a hamburgi, vagy Ruhr-vidéki CDU. Ám már ez is azt jelezte: komoly változások lehetnek a német belpolitikában. Seehofer ugyanis ki akarta fogni a szelet az euroszkeptikus Alternatíva vitorlájából: arra gondolt, a kormány belső ellenzékeként, Angela Merkel menekültpolitikájának folyamatos, radikális bírálatával plusztámogatókra tehet szert. Ha az Alternatívának sikerül, neki miért ne jöhetne össze.
Seehofer különutas politikát folytatott nemcsak a menekültkérdésben, hanem Donald Trump politikáját illetően is. Ráadásul az utolsó pillanatig lebegtette, támogatja-e kancellárjelöltként Merkelt. Tegnap aztán felszállt a fehér füst, s a sértődős kisfiú szerepében tetszelgő Seehofer hirtelen a kancellár nagy támogatójaként lépett fel. Nincs ebben semmi meglepő, a CSU elnöke sosem zavartatta magát, ha teljesen mást mondott két egymást követő napon.
Ugyanakkor azt azért neki is fel kellett ismernie, hogy az uniópártok most minden korábbinál jobban magukra vannak utalva. Eddig ugyanis arra készültek, hogy az Alternatíva háttérbe szorítása lesz a legfontosabb feladat. Most azonban egészen váratlan fordulat történt. Merkel negyedik kancellári megbízatása nem a radikálisok miatt került veszélybe, hanem az SPD népszerűségének példátlan sebességgel növekedő népszerűsége jelenthet számára komoly gondot. Azóta, hogy Sigmar Gabriel bejelentette: lemond a pártelnökségről és a kancellárjelöltségről, 7-8 százalékkal gyarapította híveinek számát a szociáldemokrata párt.
Ha itthon bármely politikai erő a legcsekélyebb veszélyt is jelentené a kormánypárt népszerűségére, olyan össztűz zúdulna a köztévé és a pártot kiszolgáló kereskedelmi csatorna részéről a tömörülésre, amely bármely diktatúrában megállná a helyét. Merkel azonban nem esik kétségbe. Ő igazi európai politikus, aki érvekkel próbálja meg legyőzni az ellenfelet, s nem mondjuk a magánéletében, a múltjában vájkál. S bár Seehofer nem olyan személyiség, aki véka alá rejtené a véleményét, a túlzások sem állnak távol tőle, a CSU első emberétől sem számíthatunk hasonló kirohanásokra.
A felmérések alapján lassan az sem elképzelhetetlen, hogy baloldali koalíció alakulhat Németországban. Igaz, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy Schulz szívesebben szövetkezne a Zöldekkel és a Balpárttal, mint Merkelékkel. Az SPD és a CDU programja hasonlít egymásra, ráadásul a két párt számára jelent még valamit a politikai korrektség fogalma is.
