Kérdések záporoznak Berlinből Párizsba, magas rangú német politikusok és diplomaták keserű faggatózásai, csakugyan megtörténhet-e, hogy májustól Franciaországnak szélsőjobboldali lesz az államfője? Marine Le Pen, ez a "kíméletlen" asszony. És akkor ősztől, a német parlamenti választások után, amelyen sokan még most is szinte biztosra veszik Angela Merkelnek, és vezetésével a kereszténydemokrata és keresztényszociális koalíciónak a győzelmét, ez a két „államhölgy” ezentúl nem csupán szót se ért, hanem készen állna ökölre is menni. Hisztéria, fantázia, a leggonoszabb változat érvényesülése? Ha ez volna csupán, a Le Monde vezető politikai írásaként korábban nem szólalt volna meg a harmadik dámának, Sylvie Kauffmann-nak ijesztő hangvételű kommentárja, azzal a címmel, hogy „La nuit européenne”, „Európa éjszakája”. Így, habozás nélkül, mellőzve a kérdőjelet.
Az izgatottság érthető. Az Európai Uniónak fél évszázadnál is hosszabb ideje a német és a francia kibékülés volt a lényege, annak a garanciája, hogy több száz esztendő őrülete, ellenségeskedése után ez a két európai nagyhatalom fraternizálni óhajt, garantálni, hogy békés versengésben igazi föllendülést teremtsen a földrészen. A közepes és kisebb hatalmak száműzték gondolatvilágukból a féltékenykedést, fölsorakoztak, és ennek volt az eredménye, hogy mondhatni tegnapig, nem gondok, ostobaságok, hibák nélkül, de létrejött az annyit álmodott övezet, hivatalos nevén az Európai Unió, és érvényesült a szándék, hogy ne sikerülhessen szétzúzni.
De hát mi következett be hirtelen, hogy a kormányokat kétségek gyötrik, és a mindig is jelenlévő enyhe aggályokat nyílt szorongás váltotta föl? Mert ezt tapasztaljuk. Idehaza a hatalmon lévő kormányfő vérszemet kapott, sorozatos nyilatkozatokban, nemzetközi szereplésekben fölcsapott az Unió egyik sírásó jelöltjévé. Orbán soha nem volt a megfontolt szavak embere, ha mégis, csupán nagyon rövid ideig, aztán jött az átfogó offenzíva, a kendőzetlen hadüzenet mindenki ellen, aki akár a legcsekélyebb mértékben nem hajlandó egyetérteni vele. Hihettük volna belpolitikának, manővernek a rohamosan közeledő választások előtt, a valóság azonban másra utal. Mintha rögeszme kerítette volna hatalmába őt, a lendület nemhogy fékeződnék, még nagyobb gőzerővel kapcsol rá. Nincs már szinte nap, hogy újabb és még kíméletlenebb támadásokkal ne hívná föl magára a figyelmet. A kicsit óvatosabb megfigyelő hajlamos a legyintésre. De aki a háttér mögé is pillant, az észreveszi, hogy Orbán, meglehet, a honi forgatagban csakugyan sztár lett, de világpolitikai, sőt európai méretekben is mindössze eszköz. Üdvözlik, de még középszereplőnek se fogadják el. A Le Monde és sok más hangadó kontinentális újság néhanapján megemlíti a nevét, de csak elvétve a címoldalán.
A világsajtó tüzetes elemzései tágasabb kitekintésben gondolkodnak. Az a kérdés foglalkoztatja a minőségi megfigyelőket, hogy Trump győzelmével és közben Putyin szüntelen offenzívájával a valóságban is létrejött-e már az a hihetetlen kettős, amely új világhatalomként rendezkednék be, fölosztaná maga között a Földet, s ha teljesen nem száműzné is a demokráciát, de farigcsálná a többi szereplő lehetőségeit. Megszabná, ebben kinek milyen pozíció juthat. Egyöntetű ítélet még nincs, találgatások vannak, valóban formálódik-e ez a kettős törekvés. Washingtonban is, Moszkvában is, halvány jelei már észlelhetők, de a minden tévedést eloszlató bizonyosság még nincs jelen. Kételyek érezhetők, nyugtalanságok. Idehaza nálunk különösen, ahol nem teljesen alaptalanul teret nyer az a nézet is, hogy az Európa fölfalására készülő két „szörnyeteg” közös elképzeléseibe beleilleszkedik-e például Putyin budapesti látogatása, szívós támogatása Orbán Viktornak, hogy minél lendületesebben igyekezzék eljátszani Európa bekebelezésében az eszköz nem túl diadalmas, de hasznos szerepét.
És mert a hétköznapok ilyen iramban követik egymást, hogyne kezdett volna sajogni Európa kevés felelősének a feje, merre is tartunk? Akik most Európára törnek, nem titkoltan is elsősorban Németország befolyásának a megnyirbálását készítenék elő: ez ma a földrész legszilárdabb hatalma, józan, higgadt, és ugyan egyáltalán nem a „hagyományos” befolyási övezet vezetésére igyekszik, csak a biztonság garantálására. Észlelve azt a gyötrő változást, ami az eddigi közvetlen partnernek, Párizsnak az életében végbement, nem indokolatlan a hirtelen szorongás, hogy mi történhet még velünk, európaiakkal, ha a Szajna partján akár korlátozottabban is fölülkerekednék a populizmus kísértése, bármilyen mértékben is. Nyilván az elfogultság mondatja velem, hogy a Le Monde „Európa éjszakája” című publicisztikája végéről hiányzott a kérdőjel. Félreérhetetlen utalás.
