Még a kelet-európai rendszerváltás közismert neoliberális pápája, Jeffrey Sachs (aki később megbánta ez irányú tevékenységét, és egyenlőtlenségekkel és globális klímaváltozással foglalkozó közgazdásszá avanzsált) is így fogalmazta ezt meg annak idején: „Generally speaking, most East Europeans want both a market economy and the security of an extensive safety net.” Azaz: általánosságban a legtöbb kelet-európai egyszerre akar piacgazdaságot és kiterjedt biztonsági hálót. A rendszerváltó politikai réteg azonban fokozatosan visszatántorodott az elitet és a felső középosztályt sújtó adóktól, és ehelyett a jóléti államot vágta vissza inkább, egészen addig, míg az lényegében elvesztette funkcióját. Sőt az oktatási és a szociálpolitikai rendszer kifejezetten perverzzé vált, tovább mélyítette a piacon amúgy is létező társadalmi különbségeket. A sehol meg nem valósult hayeki utópia befolyása alá kellett kerülnie az egykori demokratikus ellenzéknek ahhoz, hogy közhelyként elfogadja, hogy egy nyomorgó országban a nyugat-európaihoz mérhető szociálpolitika nélkül elképzelhető lesz a politikai átmenet és a középosztályi demokrácia kiépítése, a demokratikus értékrendszer és világértelmezés elterjedése. Hogy tízből nyolcmillió megtakarítások nélkül élő, ebből négymillió nyomorgó majd valami csoda folytán öntudatos „polgár” lesz, „citoyen”, annak kezdeményező és felelősségvállaló értékrendszerével.
Az "útfüggőség" elmélete
A rendszerváltás alkotmányában hiába szerepelt a NSZK-eredetű szociális piacgazdaság kifejezés, abból a gyakorlatban aztán nem következett a piaci polarizációt tompítani képes állami alrendszerek tényleges kiépítése. Állami újraelosztás által nem tompított piaci polarizáció, azaz neoliberális társadalmi berendezkedés alakult ki ebben a korszakban. Ez okozta a társadalom nagy részének elszegényedését, leszakadását. Létrejött a durva érzékletességgel „roncstársadalomnak” nevezett jelenség, amikor a társadalom nagy része képtelen volt élni demokratikus jogaival. Nem volt meg ehhez sem a megfelelő tudása, sem pedig anyagi függetlensége. Populizmusnak kiszolgáltatott, klientalizmusba szorított milliókkal lehetetlen a működőképes demokráciát fenntartani.
A liberális alapjogok gyakorlásához szociális biztonság szükségeltetik. Ez az a lényegi alapigazság, amelyet a harmadik magyar köztársaság alapítói fukuyamai optimizmusukban nem gondoltak végig. Sokan közülük döbbenten álltak és állnak a többség passzivitása, defetizmusa, rezignáltsága, önfeladása, tanult cselekvésképtelensége előtt. Minden politikai oldal eljutott már oda, hogy „Kádár birkáinak” titulálja a neki nem tetsző népszavazási és választási eredmények után az ellenoldalt. Meglepő, hogy értelmes emberek ezt találják meg gondolkodásuk végpontjának. Valójában ennek kell lennie az elemzés kiindulópontjának.
A társadalmi értékbeállítódások, a habitus nem előzmények nélküli, megváltoztathatatlan, isten adta tulajdonságok. Nagyon komoly szociális, intézményi meghatározottságai vannak.
Érdemes ezen a ponton rövid kitérőt tennünk, és a társadalmi értékrend, valamint a gazdasági fejlődés és a politikai demokrácia kapcsolatáról szólnunk. Szemmel láthatóan komoly beakadási pont ez az ezredforduló utáni, elsekélyesedő magyar közgondolkodásban. Végletes félreértések, végiggondolatlanságok keringenek, amelyekre építve defetista forgatókönyvek mentén terjed a kilátástalanság. Alapvető jelentőségű ezért újragondolnunk néhány kérdést.
A közgazdaságtanban az institucionalizmus (avagy az intézményi iskola) képviselői voltak azok, akik felhívták a figyelmet a társadalmi magatartások, intézményesült emberi viselkedések, hagyományok és erkölcsök jelentőségére. A gazdaság szereplőinek és irányítóinak a motivációit, valamint az állam és a politika szerepét állították előtérbe a nemzetek fejlődésének vizsgálatában. Ez az irányzat tulajdonképpen az egyedi történeti fejlődés figyelembevételét kéri számon a klasszikus-neoklasszikus- keynesiánus főáramú közgazdaságtanon. Így tesz a Nobel-díjas Douglas C. North, az új intézményi közgazdaságtan (neoinstitucionalizmus) vezéralakja is, aki szerint a neoklasszikus fejlődési modell nem magyarázza meg kellőképpen a piacok, a gazdaságok sorsának alakulását, nem fektet megfelelő hangsúlyt a változások és bizonytalanságok kérdésére, és ebben az értelemben nem eléggé dinamikus.
North szerint az intézmények formális és informális szabályokon és normákon alapuló, kényszerrel érvényesíthető jogok és kötelezettségek halmazát jelentik, amelyek komoly hatással vannak a fejlődés folyamatára, illetve a stagnálásra, esetleg az elért szint destabilizációjára. Az intézmények politikai erők és érdekek befolyása alatt állnak, illetve azokat fejezik ki. Az intézményeket viszont tapasztalatokkal, kultúrával, hittel, tudással, hagyományokkal, meggyőződésekkel rendelkező egyének alkotják. Az intézmények kultúrájának változását, a realitásokhoz való alkalmazkodási képességét ismét csak ugyanezek a tapasztalatok, meggyőződések és tudások határozzák meg. Ezen a ponton merül fel az úgynevezett útfüggőség elmélete, amely szerint a jelen választásait is a múltbeli folyamatok teremtette lehetőségek határozzák meg, a lehetőségek közötti választást pedig szintén a múltbeli tapasztalatok, hitek és tudás irányítják. A hétköznapi és absztrakt kultúrának tehát meghatározó szerepe van.
Idegenkedés az idelógiáktól
Mindebből sokan hajlamosak azt a bénító következtetést levonni, hogy egy fejletlen ország képtelen a fejlődés útjára lépni, stagnálásra, sőt visszafejlődésre és destabilizációra van ítélve. Ez könnyen elképzelhetőnek tűnik, hiszen az ilyen országokban a fejletlenségből logikusan következően az össztársadalmi tudásszint gyakran nem megfelelő szintű, a hitek és meggyőződések irreálisak, a bizalmi szint alacsony, a tapasztalatok pedig az együttműködő, lépésről lépésre építkező, konstruktív megoldások helyett inkább a kölcsönös erőszakos kiszorítósdi felé mutatnak. A fejletlen országok kozmopolitább rétegei a gazdag országokban pozitívabb benyomásokat szereznek, majd hazatérve szinte mindig pesszimista kulturális defetizmusba ringatják magukat a hazai társadalom „reménytelenségével” kapcsolatban. Az „elmaradott” „nemzeti értékrendszerre” való hivatkozás tipikus harmadik világbeli önfeladás, amely a fejlettségbeli különbségeket végzetes kulturális determináltságnak érzékeli: az afrikai és indiai elit a volt gyarmattartóihoz képest érzi kevesebbnek népét; a latin-amerikai középosztály a gringókhoz képest; a nyugatosodott görög az ottomán örökséget kárhoztatja, persze önnönmagát soha bele nem értve! A felső középosztály, amikor elmaradott társadalma maradi értékrendszerét szidja, egyben mindig igyekszik is arról leválasztani magát. Valójában azt kívánja felmutatni, hogy ő maga az első világba tartozik, legalább értékrendszere tekintetében, hiszen lám, tisztában van azzal, hogyan illene mindenkinek gondolkodnia körülötte.
Ráadásul ez a kulturális defetizmus alibi arra, hogy ne kelljen proszociális, a szegényebbek számára esélyeket teremtő intézményeket építeni: megállítani az adóforrásokat elvonó offshore elszivárgást, érdemi antikorrupciós intézkedéseket bevezetni, a szegényeknek is esélyteremtő oktatást, magas szintű egészségügyet és életmódkampányokat, valódi segítséget adó szociálpolitikát, az autóval nem rendelkezők számára is megbízható közösségi közlekedést, magasabb bérek és jobb munkakörülmények kiharcolására képes szakszervezeteket biztosítani. Az állam képessé tevő intézményei nem alakulnak ki, miközben a középosztály mindig képes jövedelmére és kapcsolatrendszerére alapozva magánklinikákra, magániskolákba, magán-nyugdíjpénztárakba menekülve kikerülni az ország szegénysége okozta kihívásokat.
Az elit változással szembeni pesszimizmusa ugyanakkor szelektív: folyamatosan kiáll olyan liberális reformok mellett, amelyeknek fejletlen társadalmában ugyanúgy nincs meg a történelmi hagyománya. A többpártrendszer, az emberi jogok, a sajtószabadság, a szexuális kisebbségek tisztelete, az alkotmányosság, az Európai Unió joganyaga és közösségi vívmányai átültethetők eltérő kulturális közegbe, a progresszív újraelosztásra alapuló jóléti modell vagy a fejlesztőállam viszont nem?
A liberális kultúra és gazdaságfelfogás támaszkodhat arra, hogy a nácizmus és kommunizmus által meggyötört társadalmakban természetes ösztönként erőteljes elutasításra talál mindenfajta ideológia. Mivel a liberalizmus képviselői gyakran magukról is őszintén azt gondolják, hogy ők ideológiamentesek, valójában csak „szakértők”, „technokraták”, ezért hitelesen képesek másokat is meggyőzni az „ideologikus gondolkodás”, azaz a liberálistól eltérő nézetek elvetéséről. Ideológiák nélküli demokrácia azonban nem létezhet, hiszen az ideológia nem más, mint koherenciára törekvő, rendszerezett világkép. A nyugati demokráciákban a választók büszkén vállalják azokat.
Az elnyomó ideológiákat erőltető diktatúrák által erre sajnálatosan immunissá tett Kelet-Európával szemben az észak-, dél- és nyugat-európai társadalmakban ugyanakkor teljesen világos ideológiai frontvonalak léteznek, hiszen tisztában vannak azzal, hogy elszigetelt tények, szűk területekre fókuszáló szakpolitikai viták alapján nem lehetséges társadalmi stratégiákat megfogalmazni, mobilizálni, csakis az azokat összefogó, koherens narratívák alapján.
"Képessé tevő" közösségek
Ha Kelet-Európa 1989-ben abból indult volna ki, hogy megfelelő hagyományok hiányában egy társadalom meg se próbálja a demokratikus intézmények és rendszer működtetését, akkor nem történt volna meg a rendszerváltás. Mégis megpróbálták, mert hittek abban, hogy az intézményeknek, a narratíváknak szemlélet- és értékrendszer-formáló erejük van. És bár odáig nem jutottak el ezek a kelet-európai demokráciák, hogy az összes társadalmi osztályt képviseljék, a megelőző diktatúrákhoz képest legalább már kiszálltak az emberek hétköznapi életéből. Ebből a szempontból Magyarország és Lengyelország visszalépett, de csak amolyan tessék-lássék módon.
Egy másik elhíresült példát említve: ha hiszünk abban – helyesen – hogy nincs „cigánybűnözés”, akkor abban is hinnünk kell, hogy „svédmegbízhatóság” és „németszorgalom” (sic!) sincs. Képessé tevő közösségek vannak. Középtávon minden tanult, az értékrendszerek állandóan változásban vannak, mégpedig az intézmények által.
A kultúra vizsgálatának kérdését a közgazdaságtan társtudománya, az értékszociológia végzi, amelynek legfrissebb eredményei témánk szempontjából rendkívül sokatmondóak. Évtizedekkel ezelőtt az értékrendszerek kutatása nemzeti szintet vizsgált. Ennek példája volt a szinte közismert Inglehart- és Weltzel-féle értéktérkép, amely a magyar elit nyugatoskodó felében különösen nagy karriert futott be, mert szemben a várakozásokkal a magyar társadalom értékmintázatát nem az általuk sikeresebbnek vélt közép-európai szomszédok mellé mérte, hanem a sikertelennek ítélt balkáni és posztszovjet államok mellé. Ez pedig újabb igazolásául szolgált a kulturális defetizmusnak. A hasonló térképek születése óta az értékszociológia azonban jelentősen meghaladta ezt a homogenizáló nemzetkarakterológiai megközelítést.
A szociológiai értékrendszer-kutatás ma már ugyanis rég nem azokban az egységes „nemzeti kultúrát” tételező klisékben gondolkodik, amelyeket az Inglehartéhoz hasonló térképek sugallnak. Ma már maga Inglehart, illetve vitapartnerei is szubtársadalmi értékklaszterekről, a társadalom egészénél kisebb értékközösségekről írnak, amelyeknek Magyarországon is megvan a premodern, a modern, a posztmodern, és még számos más lehetséges bontásban megtapasztalható sokszínűsége. A nemzeti keresztény érzelmű vidéki nagymama értékrendszere egész más, mint a természet leigázásában hívő ateista városi mérnök fiáé, biciklivel közlekedő zöld meggyőződésű unokája pedig ismét csak egy újabb értékklaszter tagjaként él társas életet a Facebookon külföldi barátaival. Nincs tehát egységes nemzeti kultúra, a magyarok is sokfélék, és ezen részkultúrák arányának változása a bevezetett intézményrendszer motiváció alapján változik.
Maga az institucionalista iskola is az intézmények társadalmi tudatot fejlesztő hatására helyezi a hangsúlyt. Bár óvnak a választási lehetőségeket korlátozó hatalomkoncentrációtól, mind North, mind pedig a szintén Nobel-díjas egykori világbanki vezető közgazdász Joseph Stiglitz az állam szerepét hangsúlyozzák az intézményépítés folyamatában. A kultúra nem statikus rendszer, hanem intézmények (újraelosztás, média, oktatás, család, adórendszer, érdekharmonizáció stb.) mentén állandóan alakul.
Az intézmények pedig nemcsak a tudatos konstrukciókat jelentik, hanem annak hiányában is léteznek. Az állam „társadalmi mérnökösködésétől” (social engineering) mentesnek, semlegesen piacinak gondolt mechanizmusok a gyakorlatban személyközi hálózatok bonyolult intézményi szövetére hagyatkoznak, abból állnak össze, és korántsem olyan egyenlők és csomópont nélküliek, mint azt a piaci fundamentalisták láttatni szeretnék. Az „ideológiamentes”, egyenlőnek hitt, nem célzott, nem újraelosztó folyamatok valójában a gazdagabb társadalmi csoportokat, földrajzi egységeket segítik.
A társadalmi értékrendet gyökeresen átalakító intézményi változásokban ráadásul kiemelkedő szerepük lehet a markáns személyiségeknek. Néhány egyértelmű példa erre John Maynard Keynes, Friedrich August von Hayek, Margaret Thatcher, Mihail Gorbacsov, Nelson Mandela vagy Orbán Viktor, akiknek óriási személyes befolyása volt a legkülönbözőbb fejlettségi szintű társadalmak alakulására.
