Ilyen például Fania Fénélon francia zongoraművész, énekesnő Auschwitz-i muzsikusok című könyve, amelyben leírja, hogy milyen körülmények között élt az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő tábor zenekarának tagjaként, vagy Liana Millu olasz újságírónőnek, a fegyveres ellenállás résztvevőjének önéletrajza, a Birkenau füstje.
Margarete Buber-Neumann két írása, a Milena, Kafka barátnője, valamint a Hitler és Sztálin foglya szintén ehhez a vonulathoz tartozik. Ő együtt raboskodott Ravensbrückben, a legnagyobb, nők számára fenntartott koncentrációs táborban a francia Anise Postel-Vinay-val, aki Élni (Vivre) címmel tavaly, 93 évesen jelentette meg visszaemlékezését.
Anise Franciaország náci megszállása után azonnal csatlakozott az ellenálláshoz. 1941-ben beszervezte őt a brit titkos szolgálat, azt a feladatot kapta, hogy felderítse a párizsi német bunkerek helyét, valamint a nácik harckocsi-összevonásait. Kapcsolattartója a későbbi Nobel-díjas író, Samuel Beckett volt. Egy évvel később tartóztatták le és 1943-ban hurcolták el a „nők poklába.”
Postel-Vinay egyike volt az ellenállás azon tagjainak, akikre a „Nacht und Nebel” („éjszaka és köd”) rendelkezést alkalmazták, ami lehetővé tette azonnali internálását és kivégzését, mintha csak egy egyszerű adminisztratív intézkedés lenne. (Alain Resnais 1956-ban éppen ilyen címen készített filmet a náci megszállás éveiről). A húszéves lány egy véletlennek köszönhetően került bele egy razziába. Miután megjárta a Gestapo hírhedt párizsi Saussaires utcai központját, majd a Santé és a Fresnes-i börtönt, 1943 októberében került Ravensbrückbe. Itt találkozott Germaine Tillion etnográfussal, és Geneviéve De Gaulle-lal, a tábornok unokahúgával.Életre szóló barátság szövődött közöttük, és Anise volt az egyetlen túlélő, aki elkísérte 2015-ben egykori sorstársnőinek a párizsi Pantheonban elhelyezett földi maradványait.
Más ismert személyek is sínylődtek Ravensbrückben. Például Lise London, az 50-es évek csehszlovákiai koncepciós perekből ismert Arthur London francia felesége (az ő történetük a spanyol nemzetközi brigádoktól a francia ellenállásig kísértetiesen hasonlít a Casablanca Victor Lazlo-Ilsa páros történetére), vagy Milena Jesenská, Franz Kafka újságíró barátnője, akivel veseelégtelenség végzett a lágerben még 1944-ben. Az ő sorsát Margarete Buber-Neumann írta meg. Ő szerepel Anise Postel-Vinay könyvében mint az a Grete, akinek sikerül elrejtenie Germaine Tilliont és megmenteni a kivégzéstől. A nácizmus elől a 30-as évek elején a Szovjetunióba emigrált Buber-Neumann nemcsak Ravensbrücköt élte túl, hanem előzőleg már egy karagandai munkatábort is, ahová az 1937-es nagy sztálini tisztogatások idején mint a „nép ellenségét” küldték. Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum után Sztálin számos német kommunistát kiadott Hitlernek, így került Margarete Ravensbrück-be.
A Ravensbrücknek szentelt részben az egykori deportált leírja az intenzitásában és kiterjedtségében elképzelhetetlen borzalmat. Megtudhatjuk, hogy mit jelentett ott az intimitás elvesztése, a higiénia hiánya, az önmagáért való kegyetlenség, a betegség, az éhezés, a halál, a szolidaritás, az emberi méltóság megőrzéséért folytatott harc, a várandós nők és az újszülöttek védelme, a remény.
Megható, ahogy a könyv felidézi az orosz és a lengyel nők összetartását és törekvését a kivégzésre ítéltek megmentésére. Voltak azonban olyan esetek, amikor a szolidaritás hiábavalónak bizonyult, mint például Violette Szabó és társnői esetében, akik lázadást szerveztek a táborban. (Az angol eredetű, Párizsban született legendás ellenálló nevét a francia idegenlégióban szolgáló férjétől, Szabó Istvántól kapta).
Érdekes, amit a szerző a kápókról, a „vörös övesekről” ír, akiket a foglyok közül emeltek ki a tábor vezetői. Postel-Vinay szerint – más lágerekkel ellentétben – itt kevésbé volt negatív a megítélésük.
Anise-t és több francia foglyot a svéd Vöröskereszt mentette meg azzal, hogy mivel a svéd királyi ház alapítója a francia Jean-Baptiste Bernadotte, I. Napóleon tábornoka volt, V. Gusztáv király svéd állampolgárságot adott nekik. Mindez 1945 áprilisában történt, alig egy héttel azelőtt, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Ravensbrücköt.
A szabadulás azonban nem szüntette meg Anise Postel-Vinay szenvedését. Az életbe való visszailleszkedés nehézségei, az értetlenség, a hallgatás mellett a legnehezebb az emlékekkel való együttélés volt. Nem véletlen, hogy csupán 2000-ben állt kamera elé egy dokumentumfilmben, majd újabb másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiírja magából az átélteket.
