A Le Monde elemzője, Gérard Courtois arra a következtetésre jutott, hogy Marine Le Pen Nemzeti Frontja megszilárdította első helyét, Fillon ingadozik, viszont a Szocialista Párt az összeomlás szélére került. Amikor Francois Hollande úgy döntött, hogy nem jelölteti magát másodszorra is az Élysée-palotába, nem tanácskozott pártjának vezető személyiségeivel, hanem tudomásul vette azt a kialakult állapotot, hogy saját szakállára és ambícióját követve felsorakozik mindenki, aki bírja marja alapon, a baloldal előválasztására. (Végül heten jelentkeztek be. A január 29-i második fordulóban Benoit Hamon és Manuel Valls között dől el a baloldali államfőjelölt személye. ) Ahhoz, hogy - bárki legyen is a baloldal jelöltje - versenyben maradhasson, az április végi elnökválasztás első fordulójában minimum tíz százalékot kellene elérnie. De ettől eleve megfosztották magukat, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint.
A hangadó francia sajtó nyomban ehhez a fölálláshoz igazodott. A Le Figaro, amely már eleve Sarkozy táborát követte, minden félreértés nélkül „republikánuspárti lett”, mondhatni, Fillon agitátor. Szakított korábbi viszonylag visszafogott stílusával, kipécézte magának a szerinte elveszett Szocialista Pártot. Föladva óvatosságát, valóságos sírverset közölt, azzal a csöppet se óvatos vezércikk címmel, hogy „Itt nyugszik a Francia Szocialista Párt”. Fölsorolta, nem teljesen alaptalanul, hogy Hollande-nak immár öt év elnöksége alatt se sikerült összefogott, vonzó programot javasolnia, szüntelenül változtatta ígéreteit, a választó megunta, hogy mindezt aprólékosan kövesse. Indokolt a sírvers, ez tükrözi a „valóságos helyzetet”.
A Le Monde ellenben, amely létrejötte óta igyekezett kerülni a dramatizálást, árnyalataiban tükrözni a valóságot jobban megközelítő helyzetet, nem titkolta ugyan el, hogy baj van nem csupán a Szocialista Párt háza táján, hanem az egész francia baloldalon is, de sokkal óvatosabb volt. Nem gyászolt, nem temetett, de kendőzetlenül azt írta vezércikkében, hogy Hollande pártja, (azért ne feledjük, csaknem másfél évtizeden át Mitterrand elnöki alakulata is volt), most azzal a kockázattal néz szembe, hogy esztendőkre, netán évtizedekre is „játékon kívül marad”. A törvényhozásban kisebb képviselői frakcióval, de jelen lesz, arra ellenben elveszti minden lehetőségét, hogy igazán lényegbevágó belpolitikai és diplomáciai kérdésekbe beleszólhasson. Nagyon szomorú állapot az elmúlt évtizedek után, de csupán magát kárhoztathatja érte Hollande.
2012-ben még 35 százalékkal küldték az Élysée-palotába, mára, még ha indulhatna is jó esetben, ha 30 százalékot kapna, pártja a politikai alakulatok rangsorában az ötödik helyre zuhant vissza. A hét baloldali jelöltből egynek se sikerülhet annyi százaléknyi szavazatot összegyűjtenie, hogy versenyre kelhetne a többiekkel. Ráadásul olyan világpolitikai mezőnyben, amelyben az öt kontinensen sehol se mindegy, hogy egy szélsőséges áll-e a Francia Ötödik Köztársaság élén, vagy másvalaki, aki néhány árnyalattal szalonképesebb talán, de a különbség nehezen mérhető.
És akkor egészen váratlanul olyan mezőny kezd kialakulni, hogy abban a bizonyos második fordulóban nem kettőnek kell megmérkőznie egymással, hanem háromnak, mert befurakodott egy harmadik is, akit elért százalékai ugyancsak följogosítanak a küzdelemre. És ennek a harmadiknak a pontos jellegét nehéz meghatározni. Elvben, de csakis elvben lehetne baloldalinak is tekinteni, hiszen néhány esztendeig Hollande szocialista kormányának kulcsminisztere volt. A függetlenként induló Emmanuel Macronról van szó.
A meglepő erőviszony-módosulások hatására, valamennyire ismét fordult a kocka a francia belpolitika színpadán. A Le Figaro, a megállapodott középosztály lapja, legutóbb szakértőként Arnaud Benedettit, a Sorbonne egyetem professzorát faggatta. Benedetti úgy látja, hogy Macron hirtelenjében a sajtó „üdvöskéje” lett. A hajdani bankár és volt miniszter olyan képet alakíthat ki magáról, hogy ő korlátlanul szabad és antikonformista értelmiségi. Olyan fiatalember, aki mennyei boldogságban él a nála csaknem negyed századdal idősebb hitvesével, mérhetetlenül derűlátó, eléggé kiismerhetetlen valaki. Új ember, aki arra hivatott, hogy kirángassa hamvaiból a társadalom egészét. Ennek jelképeként keresztelte el mozgalmát az „Előre” buzdító szlogennel.
Annyi kétségtelen, (úgyszintén a Le Figaro megállapítása), hogy ez a sajátos pártvezér mégis hirtelen harmadik embere lett az elnökválasztási szertartásnak, földúlta a szocialista „előhadjárat” menetrendjét és sikerült kihoznia a sodrából Fillont is. Mára, és ez kétségtelen, Macron nem csupán Marine Le Pen rémképe, de tisztes jobboldaliaknak is mondhatni halálos ellenfele. Kérdés azonban, hogy sikerülhet neki ezt a pillanatnyi fölpörgést sértetlenül túlélnie? Még a hozzá közelállók között is sokan vannak, akik kételkednek ebben, érzik a veszedelmeket, hiszen ha be is jönne Macronnak, ugyan kikkel kormányozna, a mindenképpen vesztes szocialistákkal?
Mostanra kicsit fölpörögtek az események, de május derekáig, amikor valóban eldől minden, sok részlet változhat. Egyáltalán nem indokolatlan sok hiteles francia demokrata szorongása, hogy Marine Le Pen ennyire közeli hatalmi pozícióba került. Mégis erősebb a bizakodás, hogy végül a „hagyományos” konzervativizmus kerekedik fölül ismét és Fillon jut be az Élysée-palotába.
És Macron? Elég fiatal ahhoz, hogy kivárja az idejét. Hiszen tagadhatatlanul rendkívüli tehetség. Ki tudja, egyszer talán igazán nagy elnök lesz.