Hszi Csin-ping globális szerepét nem szabad lebecsülni. Donald Trump első lépései sem igazolták azokat a reményeket, amelyek szerint országa vezetőjeként teljesen más politikát folytatna, mint amilyet az amerikai elnökválasztási kampány során felvázolt. „America first!” – hangoztatta beiktatási beszédében, az Egyesült Államok az első, amely vámokkal védené meg saját termékeit, jóval kisebb szerepet vállalna a NATO-n belül, véget vetne Washington „rendcsináló” szerepének. Trump nem akar a világ globális vezetője lenni, ami komoly lehetőséget jelenthet Kína elnöke, Hszi Csin-ping számára.
Hszi elnök Davosban elhangzott beszédében egyértelműen a piacgazdaság mellett foglalt állást, s olyan gondolatok hangzottak el, amelyeket épp az új amerikai elnöktől vártak, vagy legalábbis reméltek volna. Lehet-e azonban a kínai elnök valóban a liberális világrend őre? Betöltheti-e azt az űrt, amely Amerika esetleges háttérbe szorulásával keletkezhet?
Bár lehetnek kételyeink a kínai közvélemény-kutatásokkal kapcsolatban, mértékadó lapok is azt állítják, hogy Hszi Csin-ping kifejezetten népszerű hazájában, szemben Donald Trumppal, aki ellen beiktatásának napján, majd azt követően is tömegek tüntettek az Egyesült Államokban. Bár emberi jogi aktivisták számos bírálatot fogalmaztak meg Hszi vezetési stílusával kapcsolatban, a korrupcióellenes harccal megalapozta jó hírnevét. Ebben segítségére volt a csúcsra járatott állami propaganda, amely a néphez közeli vezetőnek állítja be. Gyakran tűnik fel a nyilvánosság előtt feleségével, az énekes Peng Li-juannal.
2012-es pártfőtitkárrá, majd 2013-es elnökké választása óta egyértelműen populista politikát folytatott. Bár az általa oly sokszor emlegetett korrupcióelleni harc valóban rendkívül fontos eredményeket ért el, ez a fellépés azonban nem mindig azokat célozta, akiket kellett volna. Hszi elnöktől a nacionalizmus sem áll távol, amit a Dél-kínai-tengeren való fellépése, a mesterséges szigetek létrehozása, a kínai tengeri fennhatóság nem éppen visszafogott kiterjesztése is igazol, s az a törekvése, hogy megfélemlítse esetleges ázsiai riválisait. Szintén ennek része a Mao-kultusz nem is annyira óvatos visszaállítása, amivel azt sugallja: erős vezetőre van szükség. Bel- és külpolitikájának legfőbb üzenete tehát: „Kína az első!”
A Hszi által felvázolt világrendnek nem sok köze van a nyugati világból ismert liberalizmushoz, amit az is igazol, hogy a Global Times című angol nyelvű központi lap Trump beiktatását is arra használta fel, hogy a kommunista ideológiát hirdesse. A kínai pártfőtitkár nem egészen öt évvel ezelőtti színre lépése óta kemény kézzel sújtott le az ellenzékiekre, ami szintén nem a különféle ideológiákra való kivételes nyitottságát bizonyítja. A pekingi paradoxonnak egy másik jele, hogy az egyik legismertebb kínai közgazdász, a jelenleg 88 éves Mao Ju-si által alapított reformer gazdasági intézetet, az Unirule Institute of Economicsot éppen néhány nappal a kínai elnök híressé vált davosi beszéde után zárták be, a legfelsőbb bíróság elnöke pedig alapítójáról azt állapította meg, hogy „hamis nyugati ideálokat” követ.
A kínai elnök kezdetben egy sor a gazdaságot érintő ambiciózus terv megvalósítását helyezte kilátásba, ezekből azonban vajmi kevés valósult meg. 2013-ban a kommunista párt határozatot hozott arról, hogy csökkentik az állami vállalatok befolyását, s modern magánszektort építenek fel. Ehhez képest a nehézipar továbbra is elsőbbséget élvez, amit a nagyvárosok légszennyezettségének katasztrofális mértéke is mutat: a széntüzelésű erőművek száma nagyon lassan csökken, a középvállalkozások pedig rendkívül nehezen jutnak hitelhez.
A világ gazdaságát is komolyan fenyegeti a kínai ingatlanok árának robbanásszerű emelkedése, ez ugyanis a hitelállomány növekedését is magával vonta. Amikor már Peking is látta, nagy a baj, intézkedéseket hozott azért, hogy megakadályozza a hitelek további emelkedését, félő azonban, hogy előbb-utóbb Kínában is kipukkad az „ingatlanlufi”, amelynek hatásaiba jobb nem is belegondolni.
Szakértők szerint Hszi világlátását két esemény határozza meg. Egyrészt az 1966-1976 közötti kulturális forradalom, másrészt a Szovjetunió 1991-es összeomlása. Valóságos sokként érte, hogy az erősnek vélt birodalom szinte egyik napról a másikra szűnt meg. Belpolitikai lépéseit is az ettől való félelem határozza meg. A szovjet birodalom összeomlása miatt Mihail Gorbacsov egykori pártfőtitkárt hibáztatja, akit szerinte túlságosan is befolyásolt a nyugati ideológia. Sebastian Heilmann Kína-szakértő ezért a Spiegelben „21. századi leninistának” nevezte a kínai elnököt.
Hszi elnök nem is annyira titkolt célja, hogy vezető szerepre tegyen szert a világban. Szakított Peking kivárásra építő külpolitikai gyakorlatával. Ő már elég erősnek érzi Pekinget ahhoz, hogy cselekedjen. Minden korábbi kínai vezetőnél aktívabb külpolitikát folytat, amit az is jelez, hogy az eltelt szűk négy évben a földkerekség ötven államát kereste fel. Ő már elsődlegesen nem csak a gazdaság erősítését tartja fontos feladatának: Peking befolyásának kiterjesztésén munkálkodik, a Csendes-óceánon keresztül Eurázsiáig, vagy Afrikáig. Meghirdette például az új selyemút programot, aminek az a célja, hogy a közép-ázsiai országokat különféle fejlesztésekkel mindinkább Pekinghez kösse.
Az aktív kínai fellépés az elkövetkező években Peking és Washington viszonyát is érinteni fogja. Bár a világ elsősorban amiatt aggódik, mennyire lesz szívélyes a kapcsolat Donald Trump és Vlagyimir Putyin orosz államfő között, az új amerikai elnök nem titkolta, hogy legfőbb riválisának Pekinget tartja, Hszi Csin-pinget pedig első számú ellenlábasának. Trump ezért nem tartja magára kötelező érvényűnek az „egy Kína”-politikát, s mint decemberben fogalmazott, Washingtonnak át kellene gondolnia a Tajvanhoz fűződő viszonyát. Ilyen kijelentésre egyetlen elődje sem ragadtatta volna magát. Peking figyelmeztetett arra, hogy az „egy Kína”-elv a két állam közötti viszony alapját képezi, s amennyiben ezt lerombolják, akkor „szó sem lehet egy egészséges és stabil viszonyról Kína és az Egyesült Államok között”. Peking arra is figyelmeztette Trumpot, hogy mindez nemcsak a kínai-amerikai kapcsolatokra gyakorol hatást, hanem az ázsiai, a csendes-óceáni térség és a világ többi részének békéjére, stabilitására és jólétére is.
Hszi Csin-ping nemcsak gazdasági, hanem geostratégiai szempontból is az amerikai elnök ellenfele lett. Hszi elnök ugyan davosi beszédében egyetlen szóval sem említette az amerikai elnököt, pontosan tudja, kivel lesz dolga a következő (legalább) négy évben. Hszi elnök számára fontos év lesz 2017, hiszen ősszel megkezdődik második pártelnöki turnusa. Ezért olyan képet akar festeni magáról, amely azt sugallja, ő az egyedüli, aki képes gazdasági, politikai és lassacskán katonai szempontból is felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal. Az imázsépítés azért is különösen fontos, mert a kommunista párt őszi ülésszakán választják meg az ország legmagasabb szintű vezetése, az Állandó Tanács új tagjait. Ha a héttagú testületbe Hszi elnökhöz hű személyiségek kerülnek, akkor még nagyobb hatalmi bázisra támaszkodhatna. Mao halálát követően a pártvezetés megállapodott arról, hogy a főtitkár csak két mandátumot vállalhat, ezzel elkerülve azt, hogy egy a volt kommunista vezető idején kialakult személyi kultusz jöhessen létre.
Nem egy értesülés látott azonban napvilágot arról, hogy Hszi Csin-ping harmadik mandátumra törekszik, Biztos, hogy az elnök elgondolkodik erről a lehetőségről” – nyilatkozta a Spiegelnek Csang Li-fan, aki évek óta foglalkozik a kínai elnök politikájával. „Hszi Csin-pingnek minden régióban, minden szinten megvannak a bizalmasai. Sokan közülük azonban még nincsenek annyira közel a hierarchiához, Hszinek ezért időre van szüksége ahhoz, hogy még jobban kiépítse hatalmi hálózatát” – közölte a szakértő. Hogy mennyire így van ez, az is bizonyítja: egy sor olyan hatalmi ágat mondhat már magáénak az elnök-pártfőtitkár, amit még Mao sem tudott megkaparintani. Ő irányítja például a Központi Katonai Bizottságot, a Nemzetbiztonsági Tanácsot, valamint egy sor olyan szervezetet is, amelyet ő maga hozott létre. Ezek a pénzügyi szférától az internet teljes ellenőrzéséig egy sor fontos szférát foglalnak magukban.
A kínai elnök szerepét amiatt sem szabad lebecsülni, mert bár Berlin nyilván továbbra is különleges kapcsolatokra törekszik Washingtonnal, bizonyos szempontból egy oldalon találhatja magát Kínával, ha Trump beváltja fenyegetését és védővámokkal sújtja a külföldi termékeket. A német vállalatok 2015-ben 114 milliárd euró értékben exportáltak árukat a tengerentúlra, miközben az amerikaiak csak 60 milliárdnyit Németországba. Ugyan nincs esély arra, hogy Peking Berlinnel fogjon össze Trump ellen, arra igen, hogy Németország és Kína a közös gazdasági érdekek miatt lassacskán közeledjen egymáshoz. S külgazdasági, külpolitikai szempontból már ez is súlyos vereséggel érhet fel az új amerikai adminisztráció számára.
