Az 1941 Húsvét, Jugoszlávia elleni hitszegő intervenció (alig fél évvel korábban kötött a magyar kormány örök barátsági és meg nem támadási szerződést Jugoszláviával) után Magyarországot semleges, vagy legalább nem-hadviselő országnak aligha lehetett nevezni. A magyar hadsereg Hitler oldalán menetelt, annak ellenére, hogy gróf Teleki miniszterelnök bűnös lépés ellen öngyilkosságával tiltakozott. Gazemberek oldalára álltunk, hitszegők lettünk”- írja búcsúlevelében Horthynak. És innen kezdve már nem volt megállás…
Erdélyért, Bánátért vállaltuk
Bár Hitler, aki tisztában volt a magyar hadsereg gyenge felszereltségével, ezen túl pedig semmi kedve sem volt az újabb és újabb területi követeléseket figyelembe venni, végül is elfogadta, hogy a magyarok csatlakozzanak a Szovjetunió elleni hadjáratához.
A Szovjetunió elleni háború második évében már csakugyan követelték magyar szövetségesüktől a fokozott háborús részvételt. 1941 januárjában előbb Ribbentrop külügyminiszer, majd Keitel tábornagy, a német szárazföldi erők főparancsnoka tárgyalt Budapesten. Végül megegyeztek, hogy a „Magyar Hadsereg tíz dandárból, plusz öt megszálló dandárból, összesen mintegy 207 ezer emberből fog állni. Korszerű fegyverzetről, páncélosokról a németek gondoskodnak majd (Az ígéret megmaradt ígéretnek)
A hadjárat jellegét jól érzékelteti Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöknek a Szálasi-perben tett tanúvallomása. "Úgy véltük, hogy ha a németekkel megyünk, akkor további országrészeket, nevezetesen Dél-Erdélyt és a Bánátot is megkapjuk Hitlertől.”
A több, mint 200 ezres hadsereg mintegy 12 százalékát kitevő zsidó munkaszolgálatost soroztak be. Az embertelen bánásmód miatt alig húsz százalékuk, ötezer ember jött vissza. Helyzetüket jól jellemzi, hogy a kistarcsai gyűjtőpontról a frontra vonulásukkor keretparancsnokuk így búcsúztatja őket: "Csókoljátok meg azt a drága magyar anyaföldet, mert ti ezt még egyszer nem fogjátok látni! Ott rohadtok meg a csapatoknál!
A 2. Magyar Hadsereg parancsnokául Horthy egyik kedvencét, a volt Ludovika Akadémia parancsnokát, Jány Gusztáv vezérezredest választották. „ Hadsereg élén hadd legyen cselekvő részese a Wehrmacht győzelmes hadműveleteinek” – mondta a kormányzó.
Az 1942 nyarán a frontra kiérkező magyar hadsereg kiképzettsége és felszereltsége igen gyenge volt. A hadseregnek alig voltak korszerű páncéltörő eszközei és harckocsijuk.
Tiltakozni sem mert
Jány 1942 május végén érkezett meg a Kurszk melletti főhadiszállására, ahol találkozott a B hadseregcsoport élén álló Maximilian Weitsch tábornaggyal. A „ Magyar Hadsereg Weitsch teljes alárendeltségébe került, akinek parancsait –Jány későbbi elmondása szerint -„ Úgy kellett végrehajtani, mintha a Honvéd Vezérkartól, vagy egyenesen a Főméltóságú Kormányzó Úrtól kaptam volna.” A német tábornagy ismertette Jányval, hogy csapatainak feladata a 150 kilométer hosszú, Don-menti folyópartnak, mint frontnak a tartása le. Ez a feladat főleg a frontszakasz hossza miatt messze meghaladta a magyar hadsereg erejét. Jány a német tábornaggyal való tárgyalásai során koránt sem bizonyult olyan keménynek és határozottnak mint az elvárható lett volna tőle. Lényegében szó nélkül tudomásul vette, hogy egy cérnavékony frontot kell egy várható erős szovjet támadással szemben tartania. Az egyszerűen nem igaz, hogy a feladatokat megismerve Jány nem tiltakozhatott volna a német elöljárójánál, ezt nemcsak megtehette volna, hanem mint főparancsnoknak, első számú kötelessége is lett volna fellépni a túlzott elvárással szemben.
Beosztottai hasonló helyzetben ezt rendre megtették. Legismertebb Domaniczky Ödön altábornagy, a III. hadtest parancsnokának esete. Az altábornagy egy hadmozdulatnál a várható aránytalanul súlyos veszteségekre való hivatkozással a felelősséget nem vállalta és kérte azonnali felmentését. Hadbíróság elé állították, a parancsot egy másik tiszt végrehajtotta. Domaniczky lelkiismeretét már nem terhelte az ügy, Jány viszont, bár sok esetben van lelkiismereti problémája, végül mindig jobb meggyőződése ellenére az engedelmességet választotta. 1942 szeptember elejétől 1943 január 12-ig hadműveleti szünet volt, de ez idő alatt a magyar a hadsereg helyzete mit sem javult.
A budapesti katonai és politikai vezetés azzal ámította magát, hogy végül a német erők úgy is megoldanak mindent; lénygében Jány is így gondolkodott. Ezzel együtt a kemény tél beálltával Jány érzékelte helyzetét és azt kérte Budapesttől, hogy sürgősen forduljanak Hitlerhez és változtassák meg a magyar erők feladatát. December 25-én a Honvéd Vezérkar ezt válaszolja:” Legfelsőbb Hadurunk (Horthy kormányzó) elrendeli: ellenséges támadás esetén a saját állásokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre.” Jánynak tudnia kellett, hogy ez a körülményekkel nem számoló embertelen parancs, a mindenáron való kitartás adott esetben az egész magyar hadsereg teljes pusztulását jelentheti.
Elveszett becsület
Januárban megmozdult a szovjet front. Miután délen, Sztálingrádnál döntő győzelmet aratnak, a Don-kanyarban is támadásra készülnek. Itt Golikov altábornagynak négy hadsereg áll a rendelkezésére, közöttük a nagynevű Ribalko vezérőrnagy páncélos hadserege.
A támadás napja - január 12 – előtt az erőviszonyok döntő szovjet fölényt mutatnak. Élő erő 3,5:1, tüzérség 10:1, páncélosok százszázalékos fölény, a magyar alakulatoknak nincsenek harckocsijaik. Január 13-án reggel szikrázó napsütésben, de mínusz 35 fokos hidegben az urivi hídfőből megindul a szovjet támadás. Bár a magyar erők az egyre kuszább helyzetben ellentámadásokkal próbálkoznak, 14-én délelőttre nyilvánvaló lesz, hogy a szovjetek a magyar, később német csapatok frontját is áttörték.
Jányhoz zavaros és egyre kétségbeesettebb telefonok érkeznek, aki maradék magabiztosságát is elveszti, a német utasításokra már-már hisztérikusan reagál: ha az a parancs, hogy ki kell tartanunk megteszem és, ha meg kell halnunk, akkor azt is megteszem.” A csapatok azonban nem tartanak ki a túlerővel szemben, sokszor teljesen rendezetlenül csak a puszta életüket mentve özönlenek hátra. Jány szinte sokkos állapotban ekkor olyat tesz amire a modern történelemben nincs példa: kiadja az értelmetlen és embertelen: Felkoncolni! Hadparancsot
„A 2. Magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés esküjéhez és kötelességükhöz hű ember kivételével, nem váltották be azt, amit tőlük mindenki elvárt…. Becstelenség az a lelkeveszített, fej nélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett… A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással helyre kell állítani!”
Nem tudjuk, hogy hány agyonfagyott, napok óta éhező, szerencsétlen menekülőt koncolt fel a tábori csendőrség. Tízet? Százat? Többet? Kevesebbet? Csak azt tudjuk, hogy egy velejéig bűnös háborúba belehajszolt nyomorultakra most már parancsnokuk utasítására a szégyen és a halál várt .
Végeredményben a 2. Magyar Hadsereg elvesztette állományának mintegy felét, hozzávetőleg százezer ember pusztult el a Donnál 1943 januárjában, hazájától kétezer kilométerre, egy semmilyen nemzeti érdeket nem képviselő, bűnös háborúban.
Jányt 1947-ben Budapesten állították bíróság elé és ítélték halálra. Az Antall-korszakban, amikor már megkezdődött a Horthy-korszak átértékelése, újra elővették ügyét, s nem csekély politikai nyomásra rehabilitálták.
Ma a Horthy-világ tisztára mosása teljes erővel zajlik. De nincs az a politikai manipuláció amivel épp erkölcsi érzékű embereket arról győznek meg, hogy az egykori Felkoncolni! hadparancs kibocsátója – ártatlan volt.
