Parádés ötletei vannak néhanapján a L’Obs című párizsi politikai hírmagazinnak. Tetszetősek a témái, ügyesen válogatja ki őket, éppen mi időszerű. Újévi számában azt találta ki, hogy a 20. század kulcséve 1917 volt, és az idén ennek „ünnepeljük” a kerek századik évfordulóját. Nem a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” miatt, bár következményeivel együtt egyáltalán az sem volt érdektelen, de valahogyan belőle nőtt ki Hitler is, mindaz, ami háború utána a feje tetejére állította a világot, mondhatni napjainkig. Egyik legérdekesebb fejtegetése már az írás szerzője miatt is, (Natacha Tatu, föltételezem Michel Tatunak, a Le Monde hajdani moszkvai tudósítójának a lánya) aki úgy véli, minden bizonnyal Putyin jótékonyan megfeledkezik majd a centenáriumról. Néhány apró ürügyet tűr majd el emlékeztető gyanánt, a nagy nyilvánosság teljes kizárásával.
Az ok? Amit egy másik párizsi vezércikk föltételezett, az amerikai Time bakija, végzetes tévedése. A hiedelem, hogy 2016 Donald Trump éveként vonul majd be a 21. század históriájába, mindenki más csak bámulhat. Nem telt el mindössze néhány hét, hogy kiderülhessen, nem Trump, hanem Vlagyimir Putyin a "névadó". A Szíriában mindent földúló alku, az Egyesült Államok távol tartása a válságtól, az európai földrész teljes mellőzése, Törökország bevonása, hogy valójában az történik csupán, amit a Kreml főz ki.
Egy másik L’Obs interjúban François Heisbourg geopolitikus úgy foglalta össze a történteket - Aleppó végnapjaival, az orosz beavatkozással az amerikai elnökválasztások alakulásába -, hogy ezentúl a Kreml határozza meg a világesemények fordulatait. Azt lehetett hinni, hogy Putyin nem mérsékeli majd magát, szokás szerint küldi majd az orosz fiúkat Szíriába... De nem, a vélt 50 ezerrel szemben ennek a tizede, az ötezer is megtette.
Csak időben nem eléggé figyeltek föl rá. Münchenben egy 2007-es értekezleten halkan jegyezte meg Putyin: Oroszország hamarosan teljes mértékben „visszatér majd a világba”, számolni kell vele. Évtized telt el azóta, a fogadkozás pedig valóság lett. Annak az elvnek a gyakorlati érvényesítése, hogy ami mindent meghatároz, az az állami szuverenitás. Minden jognak szinte ez a kizárólagos forrása. Egy korai náci fogalmazta meg első ízben, még az 1930-as évek elején. (Carl Schmittnek hívták az urat), és azzal fektette le államuk elveit, hogy, amikor feszültség tapasztalható a szuverenitás és a nemzetközi események között a védekezés alapjog. „Igen – szögezi le tanulmányában a francia Heisbourg – a putyinizmus nem egyéb, mint a konzervativizmus egyik reakciós formája. Csak minél gyorsabban, halogatás nélkül kell alkalmazni”.
És a francia itt jut el oda, ami bennünket a legközvetlenebbül érint és érdekel. Név szerint sorolja föl azt a „négyest” amelyben szerinte immár szerves részei vagyunk a „putyinizmusnak”. Korszakunk moszkvai cárján túl ebben a kvartettben jelen van Orbán Viktor, a lengyel Jaroslaw Kaczynski, a pártvezér, és friss negyedikként a török Recep Erdogan. Jeles együttes. És hogy még véletlenül se gondoljon senki a sors szeszélyeire, Heisbourg csokorba szedi a négyes félreérthetetlen ismérveit: kivétel nélkül önkényuralmi kormányzatok, amelyekben a törvényhozás csupán jelképes szerepet játszik; parányi kisebbségé minden részletkérdésben a döntő szó, ez a minoritás is egyetlen vezéregyéniség akaratát követi. Konzervatív azért is, mert korlátlanul terjeszti ki uralmát a tömegtájékoztatás egészére, a nyomtatott újságoktól a rádióadókon át a tévécsatornákig. És hogy az ismérvek még félreérhetetlenebbek legyenek, a jellemzés hozzábiggyeszti, a putyinizmusnak ez a testre szabása nem taszítja félre a gerjesztett „hazaszeretet” eltúlzottan elsőrendű szerepét se, ami más megfogalmazásban csakis nacionalizmusként értelmezhető.
Az utóbbi néhány esztendőben föltűnést keltett idehaza is, az orbánista magyar külpolitikának az a korábban nem észlelt vonulata, amely a kormányzat állítólagos uniós elkötelezettségeivel szemben jobbára orosz törekvéseket követ. Maga Orbán is, de kivált diplomáciájának végrehajtója, mindig erre fülelt és ehhez igazodott. Idehaza ez a szándék érthetően szenvedélyes belpolitikai vitáknak is heves témája, de rendszeresen nemzetközi figyelmet ébreszt Brüsszelben is, az Unió legkülönbözőbb fórumain. Mi több, hovatovább annyira megszokottá válik az is, hogy Orbán csúcsértekezleti megszólalásait kísérve, már a sajtótudósítások is jobbára ilyesmire figyelmeznek.
Néhány éves jelenség, igaz, szó volt róluk korábban is, gyakran csupán visszafogott mértékben, mert nem volt érdek, hogy az Unió belső alkalmi súrlódásai a szükséges arányokon fölül legyenek jelen. Orbán játszott a világpolitikai árnyalatokkal, tehette, „visegrádi négyese” a mindennapokban ügyes eszköz volt. Az utóbbi hónapokban azonban a nemzetközi politika olyannyira hajlik a radikalizálódásra, még tisztázatlan az is, milyen nem várt árnyalatokat hozhat magával a szorosan vett Washington-Moszkva relációkban is. Arra azonban fölfigyeltek, hogy a putyinizmus hirtelen „fölértékelődése” máris abba a bizonyos mezőnybe terelte a magyar külpolitika sodródásait is. Tekintve a gyorsulásokra, nagyobb érzékenység volna tanácsos a tettekben, de a szavakban is.