Reggeli csúcsforgalom a 6-os villamoson. A Margit híd budai hídfőjénél szállt fel a néni, a vezető fülkéje előtt állt meg. Megakadt a szemem rajta. Talán a decens kalapján? A viseltes, szebb napokat látott kabátján? A két kézzel szorított bőrtáskáján? Nem tudom.
Zötykölődve, dülöngélve kapaszkodtunk. A néni teste is velünk ringott, de aztán szép lassan elkezdett csúszni lefelé. Nem próbált senkiben megkapaszkodni, egyetlen szó sem hagyta el a száját, mintha nem akart volna kellemetlenséget okozni a többi utasnak.
A mellette álló fiatalember fogta fel. Szólongatta, pofozgatta, de a néni nem válaszolt. Becsukott szemmel feküdt a padlón, keze görcsösen szorította a táskáját. A fiatalember riadtan nézett körül, dörömbölni kezdett a vezetőnek, aztán egy fiatal lány lépett oda, szakszerűen kérdezgetni kezdte a nevét, de választ ő sem kapott. Egy harmadik utas a mentőket hívta.
A híd közepén megállt a villamos. Felbolydult a szerelvény. A környéken mindenki segíteni próbált. Valaki megtalálta a személyi igazolványát, benne a telefonszámokkal, akiket baj esetén hívni lehet. Egyetlen szám sem felelt. A villamosvezető kinyitotta az ajtókat, friss levegőt engedett be, bemondta, akinek sietős, induljon el gyalog.
Múltak a percek. Előbb a forgalmi zavarelhárítás Skodája érkezett, hosszú percekkel később a mentő is. A néni közben magához tért, talpra állították. Zavartan nézett körül. Biztosan leesett a vércukra, motyogta, mostanában gyakran megesik. Ennie kellett volna valamit reggel, de nem volt otthon egy darabka kenyere sem. Előző nap sem evett, szégyenlősen mentegetődzött, régen fizették a nyugdíjat...
