Már a darabválasztás is telitalálat, hiszen éppen az érdekelte a fiatalokat, ami egyre inkább valószínű sokunkat, vagyis hogy mennyi hasonlóság van az élet és a színház között. Az életből az ember átlép a színházba, illetve fordítva és olyan, mintha ugyanabba a térben lenne. Nincs semmiféle különbség, sőt az élet, mint a második improvizációs részből látjuk, rálicitál a színházra.
A történet egyszerű: egy hivatalnoknál álruhában megjelenik egy társulat és eljátssza azokat, akik a meghallgatásra érkeztek. De azért persze van benne még egy csavar, mert nem tudjuk, hogy ami történik az színjáték, vagy maga a valóság. Az első rész kissé visszafogott, néhol nem elég markáns. A második, ahol a növendékek hozták a saját szövegeiket, sokkal szórakoztatóbb és bátrabb.
Tanulságos, hogy ez a korosztály mit lát a világból, a mindennapokból és miként viszonyul hozzá. Annyit elárulok, akadnak bőven meglepetések. Én legalábbis meglepődtem az érzékelés többször fellelhető érzékenységén és pontosságán. A vizsgaelőadást Zsámbéki Gábor rendezte és valószínű az ő ötlete volt, hogy a második rész a növendékek már említett improvizációiból álljon. Furcsa látni, hogy az alaphelyzetből, vagyis, hogy mi történhet ma egy hivatali meghallgatáson, mik következhetnek.
A diákok kerülik a direkt politikai utalásokat, mégis elkerülhetetlen, hogy arról meséljenek milyen különbség van ma a különböző rétegek között. Hogy mennyire megalázott helyzetbe kerülhet egy hivatalos személy, illetve mennyire tehetetlenné válhat, mert messze túlnőttek rajta a problémák. Azzal persze eljátszhatunk, hogy amit láttunk, az csak és kizárólag színház, kérdés, elhisszük-e ezt még magunknak.
