Tavaly is időnként jókora felháborodás dúlt, hogy az már aztán igazán tűrhetetlen, hogy ez meg az a színház nyíltan politizálni mer, és bizonyos dolgok konkrétak is, vagy legalábbis vélhetően fölismerhetők. Ilyenkor aztán kiabálnak kígyót, békát, hogy ez tarthatatlan, mint például idén az egyik legmesszebb visszhangzó teátrum körüli balhéban, vagy éppen műbalhéban, amikor Pintér Béla megrendezte A bajnok című produkciót, és ekkor egy abszolút kormányközeli lap rögvest farkast kiáltott. Ez kapásból feljelentéssel is felért, mert azon nyomban azt is szóvá tették, hogyan lehetett meghosszabbítani annak az egyébként vitathatatlan érdemű direktornak a mandátumát, aki ilyesmit enged bemutatni a Katona József Színházban.
Gátlástalanul kiírták Máté Gábor nevét, miközben a darabban nem hangzik el annak a politikusnak a neve, de semmilyen pártnak a neve sem, akire amúgy kétségtelenül nem vetül túl jó fény. Valóban lehetnek sejtéseink, de nyilvánosan azóta se mondott senki konkrétumot, azt pedig végképp nem, hogy irgum-burgum, ha igaz az, amit látunk róla, akkor nem ott van a helye, ahol van. A történet ugyanis nyilvánvalóan nem egyetlen emberről regél, hanem a hatalom és a hatalmon lévők természetrajzáról, meg arról, hogy netán pozíciójuktól hogyan torzul a magánéletük is, és ez hogyan hathat vissza a munkájukra.
Ez ilyen-olyan-amolyan oldalú politikusokra, és az ő készséges vagy kényszeredett talpnyalóikra egyaránt érvényes, akiknek kórképét szintén láthatjuk a produkcióban, mint ahogy Pintér darabjaiban általában. Előző produkciójában, a Szkénében műsoron lévő Fácántáncban egy iskolaigazgatónál válik mindinkább diktatúrává az amúgy is már csak látszatdemokrácia. Ebben az esetben sem egy adott igazgatónőről van szó, Csákányi Eszter zseniális megformálásában, de még csak nem is az iskolákról általában, hanem bizony az egyre inkább elvaduló oktatási intézmény sok szempontból az egész iskolát szimbolizálja.
Karón varjú
Az ókori görögök esetében a szerzők igencsak a polisz húsba vágó ügyeiről írtak, Arisztophanész pedig aztán kiadósan pellengérre tűzött sokakat, mégsem akarták, hogy tűnjön a pokolba. Sőt, fizettek is a színházba járásért, és egyáltalán nem a nálunk mindinkább elharapózó üres szórakoztatásért, hanem éppen azért, hogy égető kérdésekkel szembesüljenek a nézők.
A mostani hatalom ezt nem különösebben kedveli, elég sok példa adódik arra, és hát ugye, nemcsak a színházak háza táján, hogy nem megköszöni a kritikát, amiből okulni lehetne, hanem sok esetben igyekszik elfojtani. Nem is olyan rég a Budapesti Műszaki Egyetem rektora egy nemzetközi konferencián szóba hozta, hogy egykor magasabb volt a díszterem, ami fölött a Szkéné található, és, ha előrehalad az épület rekonstrukciója, kívánatos visszaállítani az eredeti állapotot, tehát a Szkénének költöznie kell. Rektorok a legritkább esetben szoktak véletlenül kikotyogni ilyesmit. Meg aztán valahogy az sem derült ki, kit fullaszt a díszterem nem elég magasan lévő mennyezete, mikor a jelenlegi állapotában is nyugodtan felléphetnének benne akár még gólyalábasok is, egyáltalán nem fenyegetné őket az a veszély, hogy beverik a fejüket.
A mostani légkörben persze, hogy pillanatok alatt elterjedt, hogy hát tessék, már ezt a mindössze kétszáz főt befogadni képes kis színházat sem akarják tolerálni. Aztán gyorsan jött a közlemény, ha költözésre kerül a sor, akad az épületen belül hely, de, hogy ez azért akkor is temérdek pénzbe kerül, és hol van erre a támogatás, azt elfelejtették tudatni a közleményben. Meg hát láttunk mi már karón varjút, mennyi megszűnés előszele volt a határozott cáfolat. De persze ne így legyen, mert a Szkéné nagyszerű szellemi műhely, ahogy azzá vált a Jurányi Ház is, a Mu Színház szintén. A Trafó pedig arra szerencsés példa, hogy bár útilaput kötöttek alapító igazgatója, Szabó György lábára, az új igazgató, Nagy József visszahozta az intézménybe, és a kezdeti megbicsaklás, fontos munkatársak távozása után, ez a világra oly nyílt tekintettel és biztos ízléssel néző intézmény visszatalált a maga meglehetősen jól kitaposott kerékvágásába.
Az idei év egyik színházi szenzációja, a huszadik század tán legnagyobb rendezőjének, Peter Brook Csatamező című előadásának Budapestre hozatala például hozzá fűződik. A Trafóban, a régi szokásokkal ellentétben, bizonyos együttesek, alkotók munkái rendszeresen láthatók amellett, hogy igencsak fontos vendégelőadások érkeznek. Lényeges, hogy a Nemzeti Színház nemzetközi MITEM fesztiválján is már sok izgalmasan karakteres külföldi produkció látható.
Merészebb színház
Igazi családi színház A Pál utcai fi úk a Vígszínházban FOTÓ: DIO
Az itthoniak között is volt jó néhány kiemelkedő. Például viszonylag az év végéhez közel A Pál utcai fiúk bemutatója a Vígszínházban. Tényleg igazi családi színház, gyerekekre, felnőttekre egyaránt erősen hat Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián musicalje, Marton László rendezése, Horváth Csaba koreográfiája, és a fiatal színészcsapat elsöprő lendülete, világmegváltó hevülete, szédületes energiája. A produkció arra ritka példa, hogyan lehet nagyszínpadon olyan népszerű, mégis abszolút színvonalas előadást csinálni, ami közönségnek, szakmának, egyaránt igencsak tetszik, kétségtelenül érték.
Ilyen értékek Mundruczó Kornél színházi rendezései is, melyek nem tudnak ennyire populárisak lenni, hiszen ahhoz túlzottan mellbevágóak, drasztikusak, kínzóan fájdalmasak, olykor nehezen elviselhetően brutálisak. Az idei premier, a Proton Színház előadása, a Látszatélet, azon egyre többekről szól, akik a létminimum alatt kénytelenek vegetálni, és ez akár tönkre zúzza minden kapcsolatukat, már az is kérdés, mennyire nevezhető életnek, ahogyan létezniük kell. Elképesztő Monori Lili alakítása, egy elmagányosodott öregasszony képében gyomorszorítóan testesíti meg a lét alatti létet. Maga a kiszolgáltatottság, az elesettség, de közben azért tartása is van, mer ellenszegülni a Rába Roland által kiválóan játszott végrehajtónak.
Rába Roland a Látszatéletben FOTÓ: RÉV MARCELL
A Radnóti Színházban igazgatóváltás volt, Kováts Adél továbbviszi Bálint András időszakának értékeit, szerencsére esze ágában sem volt a fürdővízzel együtt kidobni a gyereket is. De érezhetően a polgáritól némileg eltérő, kockázatvállalóbb, merészebb színházra törekszik. Ezt mutatja a Szikszai Rémusz által rendezett A párnaember és az ifj. Vidnyánszky Attila által színpadra állított Iván, a rettenet előadása egyaránt. Attól viszont sokan megrettentek, hogy az Újszínház élén nem történt direktorváltás, a szélsőséges nézeteiről elhíresült, nagy botrányok közepette pozícióba került Dörner György maradt az igazgató.
Ráadásul mindez úgy történt, hogy vele együtt, tizenketten is pályáztak, jelentős szakértelemmel rendelkező egykori színházvezető, már sokat bizonyított, külföldön is igencsak helytállt rendező, vagy éppen tehetséges fiatal egyaránt volt közöttük. Hogy köztük evidensen Dörner a legjobb, amellett senki nem érvelt, ahogy senki nem állt ki, hogy mondjuk rendszeresen jár az Újszínházba, és milyen nagyszerű élményeket köszönhet neki. Azok se, akik a szakmai bizottságban rá voksoltak. A szakma is kussolt, ezúttal nem volt felháborodás, tüntetés pláne nem, mint egykor, úgy látszik eluralkodott az apátia, hogy hát ami elrendeltetett, az elrendeltetett.
Igény a politizálásra
De a színház a legnagyobb vészben is feltalálja magát, és hol itt, hol ott keletkezik egy jó előadás, például az Alföldi Róbert által rendezett Marlowe művet, a II. Edwardot, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a kortárs zene otthonában, egy kis zenekart is központi szerephez juttatva mutatták be a Budapest Music Centerben, de a produkció fölkerült az Átrium Film-Színház repertoárjára, ami egyébként szintén abszolút megtalálta a helyét a színházi palettán. Az előadás keményen beszél a hatalom förtelmes, pusztító természetrajzáról, melyről manapság viszonylag sok produkció beszél, tán nem véletlenül. És szerencsére meg is hallják a szavukat, mert a nyolc esztendővel ezelőtti évi 4,5 milliós nézőszám több mint 2 millióval nőtt. Külön öröm, hogy mind több fiatal jár színházba. És lehet ugyan dühöngeni, de a színházak egy része megint olyan intenzitással politizál, ahogy ezt a Kádár rendszerben tette. Ennek oka sajnos nyilvánvaló, ugyanolyan igény mutatkozik erre, mint annak idején.