Eddig nem volt nehéz megadni a választ arra a kérdésre, melyik a világ legdrágább labdarúgó-bajnoksága. A Premier League nyomába még úgy sem érhetett más csapat, hogy Spanyolországban a Real Madrid és a Barcelona, Franciaországban pedig a Paris Saint-Germain több tízmillió eurós játékosvásárlásokat is megengedhet magának.
Ma már azonban a tőke tekintetében a kínai bajnokság lassan minden európai pontvadászatot felülmúl. A világ tíz legjobban fizetett játékosából öt (!) a helyi Szuper Ligában szerepel. A kínai labdarúgás már egy éve is megmutatta, hogy anyagiak tekintetében a legtehetősebb európai klubokkal is kezdik felvenni a versenyt. A kínai első osztály felső harmadában elhelyezkedő együttesek több mint 300 millió eurót költöttek új játékosokra 2016 első két hónapjában. Az elmúlt esztendőben olyan hírességek tették át székhelyüket Kínába mint a brazil Ramires, aki a londoni Chelsea-ból igazolt ide, Gervinho (AS Roma), Fredy Guarin (Internazionale), vagy Ezequiel Lavezzi (Paris Saint-Germain).
Nemcsak neves játékosokat vettek, hanem nem is akármilyen együttesektől vásároltak a kínai csapatok. Ez a költekezés különösen feltűnő most, amikor a kínai gazdaság nem éppen fényformáját futja, a gazdasági teljesítmény elmarad a várakozásoktól, a tőzsde pedig egyes napokon elképesztő mínuszokat termelt.
A kínai Szuper Liga együttesei a téli átigazolási időszakban többet költöttek, mint az angol Premier League csapatai, s sokat mond az is, hogy a másodosztályú gárdák is körülbelül annyi pénzt adtak ki, mint a spanyol Primera División gárdái összesen. Kína azonban nem éri be csak sztárok igazolásával. Az ország labdarúgó világbajnokságot rendezne, az infrastruktúra meg is lenne ehhez. 2013 óta egyébként David Beckhamet tették meg Kína első labdarúgó nagykövetének, s már akkor biztosnak tűnt, hogy az egykori remek játékos egy nagy terv része.
A jegyek eladásából is egyre nagyobb bevétel származik. Alibaba 2014-ben vásárolta meg a Kuangcsou Evergrande részvényeinek 50 százalékát 180 millió dollárért, azóta átlagban 40 ezren járnak a meccsekre, 2015-ben pedig 83 millióan nézték az Ázsiai Bajnokok Ligája döntőjét, vagyis reklám szempontból sem rossz üzlet.
A tavalyi és korábbi átigazolások és a mostaniak között azonban az a nagy különbség, hogy míg előzőleg inkább olyan focistákat igazoltak, akik túlvoltak pályafutásuk zenitjén, most olyanokra vetik ki a hálójukat, akik csúcsformában fociznak topcsapatokban. A 25 éves brazil Oscarért 70 millió eurót sem sajnált a Sanghaj SIPG. José Mourinho, a Manchester United trénere meg is mondta véleményét. Szerinte ilyen korban még nem lenne szabad Ázsiába menni.
A pénz azonban nagy úr. Így volt ez a belga válogatott középpályás, Axel Witsel esetében is. Bár sok lap már biztosra vette, hogy a szentpétervári Zenitből a torinói Juventushoz vezet az útja, ám bejelentkezett érte a Tiencsin csapata, amely évente majdnem 18 millió eurót fizet a 28 éves játékosnak.
Ezzel azonban még messze nem ő a legjobban fizetett futballista Kínában. Múlt héten jelentették be, hogy Carlos Tévez a Sanghaj Senhua csapatához igazol, ahol többek között Demba Ba, Obafemi Martins és Fredy Guarín is rúgja a bőrt. Kis híján heti 720 ezer eurót keres, ezzel a világ legjobban fizetett focistája lett.
Gyaníthatjuk azonban, hogy ez még messze nem ez a végállomás, s történik egy s más a kínai átigazolási időszak február 28-i lezárásáig. Ronaldo tanácsadója, Jorge Mendes a napokban mondta el a Sky Sports Italiának, hogy egy általa meg nem nevezett kínai csapat 300 millió eurót sem sajnálna a négyszeres portugál aranylabdásért, akinek éves fizetése – egészen hihetetlen módon – a 100 millió eurót is elérné évente. Jóllehet az összeg még kínai viszonylatban is túlzónak tűnik, akár igaz is lehet.
Azzal azért az Európában játszó sztároknak is tisztában kell lenniük: ha Kínába igazolnak, akkor kiesnek a foci vérkeringéséből. Ez lényegében azt is jelenti, hogy akár a válogatottságról is lemondhatnak, hiszen hiába adnak ki elképesztő összegeket a focira Kínában, a színvonalat nem lehet megvásárolni. Ugyanakkor egy-egy mesés ajánlat még a neves európai klubok elöljáróit is elgondolkodtathatja. Így történhet ez annak a Diego Costának az esetében is, aki fantasztikus formában játszik mostanság a Chelsea együttesénél. Hiába ontja a gólokat a spanyol válogatott hétről hétre, hiába köti szerződése a londoniakhoz 2019-ig, a Tiencsin csapatának (állítólag) 94 milliós ajánlata annyira meseszerű, hogy erre már nem legyinthet sem a klub, sem maga a 28 éves játékos, aki Tévezhez hasonlóan keresne. A kínai klubok erejét mutatja, hogy kis híján egy 50 milliós ajánlatot dupláztak meg.
Mi az oka ennek az elképesztő foci-boomnak? Politikai okokat kell keresni a háttérben. A fociőrült Hszi Csin-ping elnök még 2011-ben, amikor az ország alelnöke volt, panaszkodott arra, hogy túl alacsony a labdarúgás színvonala. Ezért meghirdette, hogy hazájának világbajnokságot kell rendeznie, s meg is kell nyernie a vb-t. Ez akkor még mindkét szempontból utópisztikusan hangzott. Hszi Csin-ping azt is hozzátette, hazájának sporthatalommá kell válnia. Ez egybecseng enyhén a nacionalizmusra építő politikájával is.
A kínai nemzetközi szinten jelentéktelen tényező. Utoljára 2002-ben szerepelt világbajnokságon az ázsiai állam csapata, akkor minden meccsét el is vesztette a csoportkörben. Ugyanakkor az ország vezetésének meggyőződése: a klubok megerősítése révén focinagyhatalom lehet Kína, s olyan egyeduralkodóvá válhat, mint az asztaliteniszben. A cél az, hogy 2050-ig építsenek a világbajnokság elhódítására alkalmas csapatot. Nincs könnyű helyzetben az olasz származású szövetségi kapitány, a legendás Marcello Lippi, hiszen jelenleg a kínai válogatott a 82. helyet foglalja el a világ nemzeti tizenegyeinek rangsorában.
Ahogy az Kínában megszokott, a labdarúgás fejlesztését is központilag irányítják. Bizottságot hívtak életre, amelyben 50 pontban határozták meg, miként lehetne megvalósítani a jelenlegi elnök, pártfőtitkár ambiciózus terveit. 50 ezer fociiskola (!) megalapítását irányozták elő tíz év alatt, s a játékot kötelezővé tették sok általános és középiskolás fiatal számára. A Kínai Labdarúgó Szövetségnek viszonylagos autonómiát adtak, a vállalatok és üzletemberek közvetlenül, a bürokrácia útvesztői nélkül támogathatnak csapatokat, s vásárolhatják meg őket. Elsősorban nem a foci szeretete vezényli őket, hanem az: komoly politikai előnyöket remélnek attól, ha nagy összegekkel szállnak be a labdarúgásba, hiszen ezzel az elnök nagy álmának megvalósítóivá válhatnak.
Az oligarchák cégeiken keresztül támogatják a focit. A Suning nevű kiskereskedelmi hálózat például, amely Kínában 1600 üzlettel rendelkezik, 2015 decemberében szállt be a sportágba, s megvásárolta a Csiangsu együttesét. A kínaiak azonban egyre jobban bevásárolják magukat az európai fociba is. 2015-ben a China Media Capital nevű cég a Manchester City részvényeinek 15 százalékát vásárolta fel, míg a Wanda nevű vállalat az Atlético Madrid pénzügyi papírjainak 20 százalékát kaparintotta meg.
S még egy politikai vonal. Kína már hosszú évek óta jelen van gazdasági szempontból Afrikában. Gabonban kínai segítséggel építették a stadionokat, ahol a 2017-es Afrikai nemzetek Kupája mérkőzéseit bonyolítják le. Ez a segítség pedig már elég is volt ahhoz, hogy Kína tegye rá a kezét az ország vaskészleteire. Ezt hívják stadiondiplomáciának.
Európában egyre nagyobb aggodalommal szemlélik ezt az építkezést. Antonio Conte, a Chelsea trénere szerint a kínai foci a világ minden klubja számára fenyegetést jelent. Mint mondta, nem is könnyű olyan csapatok edzőjének lenni, amelyek ilyen gázsival örvendeztetik meg a játékosokat.
Az építkezés nem csak a klubokat érinti. A játékvezetés színvonalát is emelni kívánják, ezért az országba csábítanák a világhírű angol játékvezetőt, Mark Clattenburgot.
