Pénzügyi botrány mindig van a világban, számlálatlanul. A Lagarde-ügy is ezek közé tartozók, bár messze nem olyan jelentős, mégis nagy figyelmet keltett, már csak azért is, mert egy korábbi világba kalauzolta az embereket. Pontosan nyolc éve, 2008.-ban, Christine Lagarde töltötte be a Sarkozy-kormány pénzügyminiszteri tisztségét. Híre ment akkor, hogy Bernard Tapie közismert politikus, üzletember, sanzonénekes, színművész, milliomos, igencsak kedvező alkut kötött. Bagóért megvette az Adidas sportcéget, majd hamarosan túladott rajta, csaknem tízszeres haszonnal adta tovább az akkor még állami tulajdonban volt Crédit Lyonnais pénzintézetnek. A Köztársaság büdzséje úgy 400 millió eurót veszített. Kitudódott, parlamenti vizsgálóbizottság alakult a részletek tisztázására, képviselőkből, kormányzati illetékesekből, de időközben az akkori francia pénzügyminiszter a nagyhatalmú IMF főigazgatója lett.
Bírósági tárgyalás is kezdődött a történtek kiderítésére, de mert Madame Lagarde már az IMF főnökasszonya lett, az idézés ellenére el se ment el a kihallgatásra. Egy speciális bíróság később mégis ítéletet hirdetett az ügyben. A testület arra a következtetésre jutott, hogy bűncselekmény nem történt, legföljebb „hanyagság”, amire viszont nincs szankció. Legföljebb rosszallás, némi ejnye-bejnye. Madame Lagarde-nak elvben tehát nincs oka nyugtalankodni, élvezi rendkívüli rangját. Igaz ugyan, hogy a hatályos francia törvények szerint legalább egy esztendei elzárást és úgy 15 000 euró pénzbüntetést lehetne kiszabni rá, de mert bűntett nem történt „csak elnézés”, semmi ok a folytatásra. Az ügynek ezzel vége.
A kommentárok oda jutottak, hogy fölösleges bármilyen moralizálás, „társadalmi természetű a probléma”, az elit azt cselekszi, ami jár neki, a köztudat eleve nem egyformán ítél. Ha egy szerencsétlen nélkülöző annyira éhezik, hogy elcsen néhány szelet kenyeret, fölvágottat, néhány gyümölcsöt egy áruházból, a rendőrség lefüleli, elítélik, priusz, börtön. Lagarde asszony egész életútja mindezt eleve lehetetlenné teszi. Jeles családba született, nem csupán a kitűnőek iskoláit végezte el, jó szakmákat választott, először jogász, ügyvéd lett, majd közgazdász. Ezentúl pedig nyelvtudását is jó szimattal választotta ki, az angolságát tökélyre fejlesztette, de nem a brit szigetország vonzotta, hanem a tengerentúl. Idejekorán kapcsolatba lépett az amerikai földrész egyik legpatinásabb gazdasági szakmagazinjával, a Forbes-szal, amely jövőre ünnepli fönnállásnak a századik évfordulóját, azzal a végtelenül egyszerű jelszóval és programmal, hogy „a kapitalizmus jó”. Lagarde elemzései annyira színvonalasak voltak, hogy hamarosan a pénzvilág elismert személyiségévé vált. A hírneve eljutott az IMF-hez is, ezért először 2011-ben öt évre főigazgatónak választották, majd ennek lejártával a megbízatását újabb fél évtizeddel meghosszabbították.
De Lagarde „szépasszonyként” is nagy hírnévre tett szert. Hófehér frizurája, hajkoronája, szuper elegáns öltözködése tévedhetetlen dámát teremtett belőle, megjelenése, külleme kellő „dísze” a felső tízezernek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a legbefolyásosabbak rangsorában az első száz között említik, de van olyan előkelő értékelés is, amely az első tucatban helyezi el. Első férjétől, akinek a nevét ma is viseli, törvényesen elvált. Mai párjával élettársi viszonyban él.
Most, hogy az „ügy” ismét napirendre került, a búcsúzó szocialista Hollande-kormány kissé későn ébredt. Azt fontolgatja, hogy megszünteti a speciális, parlamenti képviselőkből álló bíróság megbízatását. Ez azonban már inkább eső után köpönyeg.
Valószínűleg Lagarde asszonynak nem esik bántódása. Saját hazájából nem kell támadásoktól tartania, hiszen minden bizonnyal néhány hónap múlva François Fillon lesz az új államfő, aki ügyes taktikával, kellő ravaszsággal kigolyózta vetélytársát, a mérsékelt jobboldalinak tartott Alain Juppét. Fillon annak a Sarkozy-iskolának a terméke, amely könyörtelenül elsöpörni készül mindenki mást, aki netán enyhébb gazdasági körülményeket szabna ki a kétségbeesett franciákra.
