Imádtam Karinthy novelláját, mert a szívemből beszélt. Ki ne élte volna már át azokat a szörnyű pillanatokat, amikor neki kellett futni a ménkű magas szekrény-hegynek, amibe tuti beleakadtak a lábaim. Kuliczy tanár úr feje olyankor mindig veresre váltott, mintha ott helyben készülné megütni a guta. Gyomorgörccsel mentem iskolába, ha aznap tornaóra is volt. Felmentésről szó sem lehetett, de hogy nem buktam meg mindig testnevelésből, azt egyedül Hollós igazgató úrnak és egy másik sportágban szerzett középiskolai bajnoki érmeimnek köszönhettem.
Amikor annak idején bejelentették, hogy Balog miniszter úgy rendelkezett, minden nap legyen testnevelés az iskolában, belegondoltam, hány olyan diák lehet most is, aki már a tornaóra hírétől is fejfájást kap. Persze nem eszik a kását olyan forrón, nincs minden iskolában tornaterem, nincs gerenda, mászórúd, szekrény, legfeljebb lépcsőházi ugrabugra, meg a poros osztályteremben karlendítés, törzsdöntés... Ezeket túl lehet élni.
Szerencsére a hülye döntések halandóak. Kezdetben kalaplengetve éltette az ifjúságot egészségre nevelő, hazafias szellemű tornáztatás bevezetését Hoffmann Rózsától a sportos alkatú Semjén Zsoltig minden kereszténydemokrata. Jó hosszú időnek kellett eltelnie, mire most a közoktatásért felelős államtitkár csendben visszakozott, mondván, talán három óra is elegendő volna egy héten.
Karinthy hőse is fejben volt erős, de most ezzel is bajban vagyunk. A PISA jelentés szerint a problémamegoldás olyan nekünk, mint nekem volt a szekrényugrás, de bibliai ismeretekben állítólag villognánk. Azon a „szeren” jók vagyunk.
