Látszatra ugyan majdnem mindegy, hiszen Áder nem tartozik a magyar politika meghatározó alakjai közé, de mégsem. Azért emlékezzünk vissza elődje, Schmitt Pál botrányos – és minden oldalról kikényszerített - lemondására 2012 áprilisában, amiről a Köztársasági Elnöki Hivatal aztán júniusban feleslegesen és meglehetősen szégyentelenül egy közleményben ez írta: „Schmitt Pál az ország jelenlegi gazdasági helyzetére tekintettel döntött így” – ezt ma sem érdemes kommentálni. Elment, elment.
Tudjuk jól, hogy Áder is a klasszikus Fidesz-nemzedékhez tartozik, ám sokkal csendesebb, visszafogottabb, mint társai, talán ezért is kapta meg a Sándor-palotát, munkája nagy részben amúgy is protokolláris, aláír, időnként visszaküld, neves emberek fogad, tartja a kapcsolatot a külföldi magyarokkal, szeret utazni, lehetőleg olyan egzotikus tájakra, ahol eddig nem járt, élt is a lehetőséggel, még Portugáliába is különrepülőgépen utazott, azóta felkereste Ausztráliát és a különösen fontos Új-Zélandot, hogy ezeket a távoli népeket is megismertesse a magyar értékekkel. Úgy festett, hogy egy ilyen középszerű, a dolgát végül is tisztességesen végző köztársasági elnök, időnként visszaküld egy-egy törvényt, amit aztán a parlament újra elfogad, kevés empátiával elmondja beszédeit a kötelező alkalmakkor, mond ő is banalitásokat, de nem tud maga körül izgalmat, érdeklődést kelteni.
Márpedig izgalmat kelteni kötelező, ez tartja életben a Fideszt.
Így peregtek csendben, előkelő unalomban az évek, amikor egyszer csak történt valami. Áder János 2015 januárjában nagy erőkkel sajtókonferenciát hívott össze, ahol majd „mond valamit”. A titokzatoskodás aztán feloldódott: arról beszélt, hogy milyen komoly problémának tartja a globális környezetszennyezést és a klímaváltozást, ezért hivatalában új osztályt hoz létre, aminek neve Környezeti Fenntarthatósági Igazgatóság lesz. A bogarat nyilvánvalóan Körösi Csaba volt ENSZ-nagykövet ültette a fülébe valamelyik személyes találkozásukon, és egyben átvette az Igazgatóság vezetését, miután nem volt sok kedve visszamenni a Bem rakpartra, mert az már nem az ő világa volt. Az igazi nagy terv az volt, ami persze álomszerűnek látszott, de mi, magyarok szeretünk és tudunk is nagyot álmodni: bejuttatni Ádert az ENSZ-főtitkári székbe, elvégre a környezetvédelem olyan téma, amiben szinte teljes a nemzetközi egyetértés, kell hozzá egy kis politikai nyomás és nem kis diplomáciai erőfeszítés, de Áder életútját figyelembe véve a feladat nem látszott lehetetlennek.
Erősítette volna az esélyeket, hogy 2016-ban az főtitkárt az ENSZ úgynevezett – Közép-Európát is magába foglaló - kelet-európai csoportja jelölhette volna. A környezettudatos államférfi imázsának felépítése tehát megkezdődött, hozzá kitalálták a víz fontosságának hangsúlyozását, találtak szakpolitikusokat, így már jobban festett a dolog.
Ám az ENSZ-főtitkári cím nem jött össze, elvitte a portugál kolléga, a Sándor-palota mögött sem volt éppen nagy politikai nyomás, maradjunk ennyiben. Lehet, hogy még összejöhetett volna valamilyen állás egy nemzetközi szervezetben. Áder, amint első beszédében megmondta, teljesíti a kötelességét. Amikor hívták, hazajött, most, amikor megint harcias idők jönnek, majd Viktor megmondja neki, hogy hogyan tovább.
