Bárhol bukkan is föl a világjáró Szijjártó Péter, de kivált, ha Brüsszel közeli fórumokon, sehol el nem kerülné, hogy szóba hozza, végre itt volna az ideje nem halasztgatni a döntést, kitárni a kapukat Törökország teljes jogú uniós tagsága előtt. Nem húzni, halasztgatni, mindenféle újabb késleltető kifogásokat keresni, hanem kimondani: a pillanat végre elérkezett! A sürgetés, ha nem is mindig pontosan nevesítve, de elsősorban Berlinnek szól, ott is személy szerint elsősorban Angela Merkelnek, akit állítólag emberjogi és egyéb megfontolásai elfogultan vezetnek.
Színigaz, csak úgy szó nélkül lesöpörni az érvet, meglehetősen indokolatlan. De ha az ember rendszeresen böngészi az európai sajtó mértékadó fórumait, ritkán kerülheti ki a figyelmét, hogy amióta Erdogan elnök fölfedezte országában az "összeesküvők" hálózatát, az üldözések és letartóztatások rendszeresek. Nincs nap, hogy bizonyítatlan gyanúsítgatásoknak ne volnának kitéve érintettek százai. Megesik, amikor egyenesen ezreket hurcolnak el, zárnak börtönbe újságírókat, tisztségviselőket. Jó esetben csupán életpályájukat törik ketté...
Lehet a dolgokat így, vagy úgy szépíteni, árnyalatokat keresni, de tagadhatatlan az emberi jogok sorozatos lábbal tiprásának gyakorlata, amely a demokratikus berendezkedésű kormányokat joggal nyugtalanítja. A kényeskedésük indokolt, nem légből kapottak, nem is túlzóak a hírek. S a háttérben Putyin sem tétlenkedik, amióta pedig Washington változásokra készül, egyáltalán nem titkoltan - legalábbis - cinkos.
Tessék a térképre tekinteni! Nem mondhatjuk, hogy török föld ne volna szerves része kontinensünknek. Mi indokolhatja hát a habozást? - teszi fel a magyar külügyek irányítója is a kérdést, s innen nézve talán igaza van Szijjártó Péternek, nem kellene elítélni páratlan buzgalma miatt. Hogy néha túl is teljesít? Ez a dolga. Emberileg érthető, ki szereti, ha hiába ismételgeti újra és újra ugyanazt, amit a kormányfő - feltehetően ő maga - a szájába ad. A kormány hivatalnoka nem hagyhatja figyelmen kívül a kormány direktíváit.
Lehet azon elmélkedni, hogy morálisan feddhetetlen-e minden garast elfogadni, amit Brüsszel a számlánkra utal (ha lehet, néha valamivel még többet is), miközben az ország első embere kendőzetlenül azt vallja, nem is cifrázza, az Unió kötelmei, közös előírásai úgy kellenek neki, mint púp a hátára. Ő egy szuverén állam vezetője, mandátuma jogán befolyásolhatatlannak véli önmagát személy szerint is. A brüsszeli csúcsokra is rendszeresen elmegy, hogy onnan hazatérve a kormány szócsövein át a nemzet tekintélyes többsége előtt előadhassa magánszámait.
Európa legtöbb állama azonban ezekre a kijelentésekre kevésbé vevő. Első kormányra kerülése óta, amint lehetett, megteremtette a „visegrádi négyek” közösségét, hogy az Unión belül legyen egy olyan nemzetközi fórum, amely magányos elméletei számára fogadókészebb lehet, ahol bizonyos ügyekben akár még támogatókra is számíthat. Úgy gondolta, még a Brexit meghirdetése előtt legalább látszatra legyen egy kisebb közösség, amelynek a szavára kénytelenek a huszonnyolcak a odafigyelni. Kénytelenek, ha nem akarnak újabb frontot nyitni. Ez a 28:4 arány eléggé csekélynek számított, nem mondható, hogy nem volt abszolút jelentősége, a kicsiny Szlovákia és a demokratikus hagyományai miatt szalonképesebb Csehország kölcsönzött valamelyes tekintélyt az alkalmanként elhangzó zsörtölődéseknek. Örülhetett Orbán Viktor, amikor Varsóban végre a „testvér szellem” kerekedett fölül, a „négyek” csoportja nem akármilyen középhatalommal gyarapodott, a lengyel hanggal megerősítve már jobban szólt a "kórus".
És akkor színre lépett az a török kormány, amely nem csupán egy újabb középhatalommal növelhette volna a berzenkedők táborát, hanem földrajzi és politikai elhelyezkedése, a migráns kérdésben betöltött kulcsszerepe okán is súlyt adhatott volna az uniós ellentábornak. Orbán joggal bízott abban, hogy a nem is olyan régen még ígéretesnek tűnő teljes jogú török uniós tagsággal rendszeresen számíthatna a török támogatására, ők pedig a magyarokéra. Erdogan nem csupán alkalmi szövetségesnek lett volna kitűnő, a török elnök belpolitikájában számos olyan törekvést vélt felfedezni, amely ha "bekerül" az Unióba, mások esetében sem szúrna szemet. A sajtó megzabolázása jó példa erre, mert a sajtó szabadsága máig kínosan kényes ügynek számít az Unió "klubjában".
Most azonban nem csupán Merkel és a vele rokonlelkek húzódoznak Ankara gyors befogadásától, hanem azok az országok is, amelyeknek alapértéke a demokrácia. Nekik aligha érdekük, hogy a visegrádi négyek olyan támogatóval gyarapodjanak, amely növelhetné a különállók befolyását. Alighanem akadnának másutt is, akik talán örömmel vennék, ha a visegrádi négyek idővel „ankarai ötöknek” vallanák magukat. Talán még Orbánnak sem volna kedve ellenére kissé tágítani az Európa-ellenesek harsány táborát.
Szijjártó buzgalmát manapság ez még nem indokolja, de talán érthetővé teszi. Ma már Washingtonban sem rejtik véka alá, nem biztos, hogy Európa ugyanolyan fontos számukra, mint eddig. Változik a világ, és miért is ne változnék? Ne féltsük Orbánt, gyorsan megleli majd benne új helyét.