;

interjú;Daniel Kahn;

,,A zenének hihetetlen hatása van, a dalok maradandó és tovább adható értékeket hordoznak” FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

- Egy ,,bolygó, álmodozó zsidó” Detroitból

Simlis, kockás sapkájával, vidám arcával, szenvedélyes beszédével éppen olyan életigenlő benyomását kelti, mint a zene, amit játszik. Daniel Kahn Berlinben élő amerikai klezmerzenész, színész, dalszerző, költő az egyik tagja a Brothers Nazaroff együttesnek, amelynek identitáskereső, Kelet-Európába vezető útját örökítette meg Bereczki Csaba Soul Exodus című filmjében. Daniel Kahn, aki a filmbemutatóra érkezett Budapestre, magát „dalmunkásnak”, továbbá „bolygó és álmodozó zsidónak” tartja.

- Ön még nem látta a kész filmet. Hogyan született a Soul Exodus ötlete?

- A Budapesten élő Bob Cohen hívott fel, ők már ismerték egymást Bereczki Csabával. Kapóra jött a „visszafelé vándorlás” témájához, hogy megalkottuk a Brothers Nazaroff együttest, amely egyfajta ablak a kortárs jiddis művészeti irányzatokra, mindenekelőtt a zenére. Jó vad utazás kerekedett belőle!

- A Brothers Nazaroff egyfajta szupergroup, különböző zenekarokból jöttek össze e tisztelgő programhoz.

- Valamennyien dolgoztunk már együtt korábban valamilyen formációban. Psoy Korolenkóval támadt az az ötletünk 2011-ben, hogy felidézzük Nathan „Prince” Nazaroff zenéjét. 1954-ben jelent meg egyetlen lemeze, a Jewish Freilach Songs, és elhatároztunk, hogy Brothers Nazaroff néven felvesszük ennek az albumnak a teljes anyagát. Aztán folytattuk a kutatást a hagyatéka után, találtunk tőle további felvételeket és ezt a lemezt a washingtoni Smithsonian intézet Folkways kiadója jelentette meg. Azóta is rendszeresen koncertezünk ezekkel a dalokkal és más hasonló zenékkel, amelyeket száz évvel ezelőtt hoztak Amerikába a Kelet-Európából bevándorló zsidók. Ezekben tükröződik az Újvilágra való rácsodálkozásuk, az, ahogyan próbálják megérteni ezt a társadalmat. A Brothers Nazaroff zenéjében találkozik Amerika és Európa, hiszen Bob, Michael Alpert és én Amerikában születtünk, Psoy Moszkvában, dobosunk Hampus Melin pedig Svédországban, miközben megpróbáljuk megértetni e bevándorló kultúra mély érzéseit és nem utolsósorban humorát.

- Emlékszik valami jó sztorira a forgatás során?

- Minden hely külön élmény volt, Torontótól Chisinauig, a hajózás a Dunán. Mindenhol otthon éreztük magunkat, határról határra átcsempésztük ezt a jó hangulatot. De emlékszem, hogy Budapesten „elakadtunk”, mert Michael lekéste a repülőt és szállítási problémáink is voltak. Így aztán bevetettük magunkat a Széchenyi fürdőbe. A gyógyvízben ülve fordítottuk angolra Psoy Leningrádról írt dalát és közben bámultam a kinti hideg ellenére elmélyülten sakkozókat. Jártam már korábban is Budapesten, zenekarommal felléptünk a Szigeten, de a fürdők kimaradtak.

- Ön Detroitban született, most Berlinben él. Mindkét városnak erősek a hagyományai mind a zene, mind pedig az intolerancia terén.

- Azt hiszem, nehéz olyan várost találni a világon, amelynek a múltjában ne lett volna intolerancia. Az igazi detroiti szellem, amelyben felnőttem, és amelyet szeretek, valójában mindig egyfajta „ellenkultúra” volt. Így van ez Berlinben is, bár talán tíz-húsz évvel ezelőtt erősebben volt érezhető, mint napjainkban. De ugyanolyan kozmopolita város, mint korábban. Detroit is ebbe az irányba tart. Amikor hazalátogatok, azt tapasztalom, hogy egyre több közösség próbál itt boldogulni. Amikor gyerek voltam, főleg görögök, lengyelek, délről jött feketék és fehérek telepedtek be, most pedig már sok a dél-kelet-ázsiai, főleg a vietnami. Ugyanolyan „olvasztótégely” lett, mint Berlin. A zene mindkét városban fontos pillér. Berlinben ott vannak a 20-es évek kabaréinak és a punk-rocknak a hagyományai. A Brothers Nazaroff berlini producere korábban együtt dolgozott az Einstürzenda Neubautennel és Nick Cave-vel. Amikor felkértem a közreműködésre, először ódzkozott tőle, mert úgy gondolta, hogy a „vallásos-politikus zsidó népzene” távol áll tőle. Aztán amikor egy nap alatt felvettük csaknem az egész lemezt, felkiáltott: „Hiszen ti punkok vagytok”. A zenészek megértik egymást.

- Saját zenekarának neve Painted Bird. Honnan ez a név?

- Tizenhat évvel ezelőtt olvastam Jerzy Kosinski Festett madár című könyvét (egy második világháborúban magára maradt kisfiú megrázó története - a szerk.), ami igen nagy hatással volt rám. Amikor Berlinbe költöztem, és elkezdtem utazni, bejártam Lengyelországot, Németországot, feltettem magamnak az e korszakkal kapcsolatos legsötétebb kérdéseket. És amikor eljött az idő, hogy zenekart alapítsak, úgy döntöttem, hogy ez lesz a címe. Ha valaki nem ismeri a könyvet, azt mondja: remek név. Aki ismeri, azt mondja: szörnyű…

Jelenet a Soul Exodus filmből FORRÁS: MOZINET

Jelenet a Soul Exodus filmből FORRÁS: MOZINET

- Egyik dalában így énekel „Készülj a belső emigrációra, készülj fel idegen belsődre”.

- Olyan történeteket mondtam el ebben a dalban, amelyek a hallgatót belehelyezik bizonyos történelmi helyzetekbe, amikor az embereknek csak rossz választási lehetőségei vannak. Amelyekben lehetetlen élni, de amelyekből kilépni sem lehet. Ilyen volt a 30-as évek Németországa. Hanna Arendt keményen bírálta azokat a főleg középosztálybeli német polgárokat, akik később azzal mentegették magukat, hogy „belső emigrációba vonultak, valójában nem is voltak ott”, ezért nem felelősek semmiért. Nekem nincsen jogom ítélkezni felettük, csupán történetüket mesélem el. Az utolsó versszak így hangzik: „Nézz magadba, hogy változtatott meg mindez téged, igaz volt-e, amit átéltél, önmagad voltál-e?” Az én közönségem nagy része demokráciákban él, ahol elvileg mindenkinek megadatik a szabad egyéni választás lehetősége, mégsem biztos, hogy él vele. És sajnos a dal újra aktuálissá válik a világ számos pontján.

- Dalai gyakran provokálnak, mint például a History’s Buried (A történelmet eltemették), vagy a Six Million Germans (Hatmillió német).

- Az előbbi eredetileg egy ukrán hászid népdal. Lehet, hogy az én fordításom keményebbre sikerült, eredetileg csupán arról van szó, hogy nincs tegnap, nincs holnap, csak a ma van, azt kell megélni, élvezni. Ez a gondolat sok filozófiában felbukkan, kétségtelen, hogy van benne némi kihívás, hiszen rendszeresen elfelejtünk itt és most jelen lenni. A provokációnak lehet pozitív értelme is: feltenni olyan kényelmetlen kérdéseket, amelyek segítenek másoknak megtalálni a megfelelő válaszokat. A Six Million Germans nagy port vert fel, voltak, akik sértőnek találták. Én nem akarok senkit sem megbántani, csupán azt szeretném, ha szembenéznének önmagukkal. (A dal egy Abba Kovner lublini holokauszt-túlélőről szól, aki egy fegyveres csapatot szervezett, hogy „szemet szemért” alapon bosszút álljanak a németeken a 6 millió elpusztított zsidóért – a szerk.).

- Feldolgozták Leonard Cohen Story of Isaac című dalát is.

- Általában nem kedvelem a Cohen-átdolgozásokat, mert nem adják vissza a szerző igazi szellemét, ezért most bűnösnek is érzem magam. Már nagy rajongója voltam Leonard első lemezének, amikor – talán 17 éves lehettem – barátom autójában hallottam meg ezt a dalt. A címét nem tudtam, de rögtön rájöttem, hogy Ábrahámról és fiáról van szó. Onnantól kezdve végigkísérte pályámat. Húsz éve játszom, az egyik első dal volt, amit felvettünk a Painted Birddel a Bad Old Songs című lemezünkre. A történet egyrészt fontos része a zsidó mitológiának, másrészt pedig olyan örök kérdéseket vet fel, mint a kötelesség és az áldozat értelme, a parancsra elkövetett gyilkolás. Éppen ez utóbbi miatt sokan tekintik háborúellenes dalnak. A téma azóta is foglalkoztat, megzenésítettem Itzak Monger jiddis költő versét, amelyben Ábrahám feni a kését, és dal lett Joshua Davis barátom Two Brothers-éből, amely egy elképzelt párbeszéd Izsák és Iszmáel között Ábrahám sírjánál, utalva a judaizmus és az iszlám mai kapcsolataira is.

- Hogyan látja a mai fiatal zsidó nemzedék viszonyát identitásához, hagyományaihoz?

- Nehéz erre válaszolni. Volt egy jiddis tanárom, aki azt mondta: „Nincs olyan, hogy zsidó kultúra. Sok zsidó kultúra van.” Ezek egyike például a jiddis örökség. Sokan ismerik, de csak felületesen. Éppen ezért nagyra becsülöm azokat, akik arra ösztönzik az embereket, hogy ismerjék annak mélységét, sokféleségét, hogy megértsék: nemcsak a zsidóknak szólt, a világkultúra része minden egyediségével együtt. Én is azért énekelem ezeket a dalokat, mert ha nem szólalnának meg, egy idő után eltűnnének bennünk elhangzó történetekkel és azokkal együtt, akik ránk hagyták őket. Másrészt arra próbálom felhívni a figyelmet általuk, hogy a világ, az emberi gondolkodás mennyire összetett. Az emberek egy része ugyanis túlságosan hajlamos a dolgok leegyszerűsítésére. De sok fiatal lelkesedik ezért az örökségért. Csináltunk egy fesztivált Stettl Neukölln néven. Neukölln olyan kerület Berlinben, mint New York-ban Brooklyn: törökök, palesztinok, szíriaiak, zsidók és természetesen németek élnek itt együtt. Már korábban hatalmas örömzenéléseket tartottunk a helyi klezmerbárokban, amelyekben mindenki részt vett. Ezeken felbuzdulva hoztuk létre a fesztivált, ahol a zene és tánc mellett különböző műhelyeket is tartunk. Nem számít sem a korod, sem az, honnan jöttél. Itt tényleg igazi közösséggé, „stetl”-é válunk.

- Mit hozott önnek a Soul Exodus, mint művésznek, mint embernek?

- Megerősített abban, hogy milyen hihetetlen hatása van ennek a zenének, abban, hogy a dalok maradandó és tovább adható értékeket hordoznak. Még a nyelvi korlátok sem jelentettek sehol akadályt. Megerősített abban is, hogy a figyelem, a humor és az önirónia segít az emberek jobb megértésében.

Nyolcvankilenc évesen elhunyt Claude Gensac francia színésznő, akinek legismertebb szerepe a heves vérmérsékletű és balfácán Lütyő felügyelő (Louis de Funes) házsártos feleségéé volt.