A The Menuhin Century (Menuhin évszázada) című életműkiadást az a francia író-filmrendező (és egyébként kitűnő amatőr hegedűs), Bruno Monsaingeon gondozta, aki korábban Glenn Gouldról és Szvjatoszlav Richterről készített dokumentumfilmjeivel, valamint zenei tárgyú interjúköteteivel vált nemzetközileg ismertté. Monsaingeon arra törekedett, hogy a 91 hanghordozó segítségével a maga teljességében mutassa be Menuhin organikus egységet alkotó, a virtuozitás mellett a muzikalitásra, az örök emberi értékekre fókuszáló hegedűművészi és karmesteri pályáját.
A gyűjtemény további (igaz, nem annyira zenei, inkább üzleti-kereskedelmi) érdekessége, hogy miközben Menuhin hét évtizeden át (1929-től haláláig) a patinás EMI kiadó exkluzív művésze volt, a centenáriumi kollekciót mégis a Warner Classics jelentette meg. A hanglemezipar régóta húzódó, súlyos válsága miatt ugyanis az EMI már nem létezik, egykori katalógusát a Warner gondozza.
A Történeti felvételek (The Historic Recordings) blokk lemezein letűnt idők nagyjait hallhatjuk dirigálni. Menuhin jórészt versenyműveket játszik, miközben a karmesteri pálca még olyan „ősbölények” kezében van, mint Edward Elgar, Charles Munch vagy Wilhelm Furtwängler. Menuhin hosszú, töretlenül sikeres pályájának keresztmetszetét adja A virtuóz és mérföldkő-felvételei (The Virtuoso and his Landmark Recordings) című, 13 CD-ből álló válogatás.
Monsaingeon hét lemezt állított össze koncerteken és fesztiválokon rögzített felvételekből. Az egyik legterjedelmesebb rész (20 CD) Menuhinnak négy évvel fiatalabb húgával, a zongoraművész Hephzibah-val közös produkcióit, csodálatos kamaramuzsikálásuk dokumentumait tartalmazza.
Az eddig felsorolt felvételeket persze az elkötelezett zenerajongók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – jól ismerhetik. Van azonban egy olyan album is (22 CD), amely még számukra is a felfedezés örömét nyújtja. A Kiadatlan felvételek és ritkaságok (Unpublished Recordings and Raritites) kollekciója azokkal a bejátszásokkal kezdődik, amelyeket 1929 novemberében az akkor már kimagasló tehetségnek tartott 13 éves fiú készített egy londoni stúdióban. Bachot és Beethovent játszik – korát meghazudtoló érettséggel, egyszerűen, letisztultan.
Ugyanebben a sorozatban kapott helyet az a csodálatos Schubert kamarazenei album, amely a hatvanas évek derekán, ugyancsak Londonban készült, s amelyen Menuhin nem szólistaként, hanem vonósnégyes, illetve vonósötös tagjaként muzsikál. Ugyancsak a gyűjtők, zenei ínyencek számára készült a Nyugat és Kelet találkozása (West meets East) című album, amely Menuhin és a legendás indiai szitárművész, Ravi Shankar közös felvételeit tartalmazza, és nem CD-n, hanem régi feketelemezen (LP) látott napvilágot.
Menuhin egyébként is nyitott volt a más műfajokkal való párbeszédre: nemcsak Shankarral, hanem francia jazzhegedűs kollégájával, Stéphane Grappellivel is remek felvételeket készített. Aki pedig nem akarja ilyen mélységben megismerni Menuhin művészetét, de azért érdeklődik iránta, annak ott a – 91 lemezes, díszdobozos albummal egyidejűleg megjelent – három CD-ből álló Best Of-lemez, mint egyfajta ízelítő, színes kaleidoszkóp.
Yehudi Menuhin (1916–1999) életrajzát, pályafutását, példamutató humanitárius akcióit felesleges ebben a cikkben felsorolni – ezek magyar nyelven, akár az interneten is elérhetők. E centenáriumi megemlékezésben ezért csupán két, talán kevésbé ismert mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet: Menuhin életművének a csodagyerek-létből eredő sajátosságára, valamint kodályi értelemben vett zenei népművelő tevékenységére.
Köztudott, hogy a csodagyerekként induló muzsikusok nagy része elkallódik – nem futja be azt a pályát, amit rendkívüli tehetsége alapján megérdemelne. Hogy Menuhin esetében nem így történt, sőt erényt tudott kovácsolni ebből, abban óriási szerepe volt kelet-európai gyökerű, zsidó polgári-értelmiségi családjának, amely kezdettől mértéktartóan, de következetesen támogatta művészi karrierjét. Háromévesen kezdett zenélni, s hétévesen már Mendelssohn Hegedűversenyét játszotta a San Francisco-i Szimfonikus Zenekarral. Szüleinek ekkor sikerült elnyernie egy vagyonos ügyvéd, Sidney Ehrman támogatását, akinek köszönhetően Európába mehettek tanulni.
A kisfiút óvták a talmi csillogástól, a virtuóz bravúrdaraboktól, sőt három évig egyáltalán nem engedték koncertezni: ez idő alatt a román zeneszerző-géniusz, George Enescu és a svájci-német hegedűművész, Aldolf Busch növendékeként olyan hatalmas tudást szerzett, hogy amikor 11 évesen, Beethoven Hegedűversenyével visszatért a New York-i Carnegie Hallba, ámulatba ejtette közönségét és a szakmát is. Első világkörüli turnéjára mégis „csak” 19 évesen, 1935-ben engedték el, amikor már minden szempontból érett művész volt. Édesanyja több mint száz, édesapja kilencven évig élt, hosszú időn át kísérték fiuk felívelő karrierjét, s Menuhin szinte minden interjúban elmondta, hogy szülei kitartása nélkül eltűnt volna a süllyesztőben.
A száz esztendeje született hegedűművész-karmester egyik legszimpatikusabb vonása volt, hogy fiatalabb kollégáiban sohasem riválist látott, hanem kifejezetten segítette őket. Nagy-Britanniában és Svájcban saját iskolát alapított, világszerte mesterkurzusokat tartott. Ma már nem sokan emlékeznek arra, hogy 1975-ben, az UNESCO égisze alatt Menuhin kezdeményezte A Zene Világnapja (október 1.) megünneplését. „Azt szeretném, ha ezen a napon nemcsak a koncerttermekben, rádióban és televízióban szólalna meg a zene, hanem spontán megnyilvánulásként, utcákon és tereken is mindenki muzsikálna. A régi németalföldi tekerősöket, a nápolyi énekmondókat, francia trubadúrokat juttatja ez eszembe, s mindezt érdemes újra életre kelteni” – fogalmazott a Zene Világnapja torontói alapítólevelében.
