Ezekben a napokban rájár a rúd a virslikre. Mindenki pontosan tudja, hogy ez az a húskészítmény (a párizsi mellett), amely csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető „húskészítménynek”. Igaz, ez a legkevésbé sem izgat senkit, amikor az év tizenegy hónapjában beteszi a kosarába ezeket az „izéket”, hazaviszi, megfőzi, és jóétvággyal beburkolja egy pofa sör társaságában.
Végül is nincs ebben semmi kivetni való, hiszen nem járkálhat az ember a zsebében az éppen aktuális Magyar (miért is nem Nemzeti?) Élelmiszerkönyvvel, nem hurcolhat magával egy minilabort, amivel ott helyben kimutathatja, hogy a pultból éppen kivett párosban mennyi a fehérje-, a víz-, a zsír-, a sótartalom, látott-e húst egyáltalán szegény virsli, vagy legfeljebb szója benne a fehérje. Körberöhögnék az embert, ha, mondjuk, megkérné a pultos hölgyet, vagy a hentest, ugyan mondja már meg, mit is vesz virsli címén?
A Szilveszter mégsem egy szokványos hétvégi este, elképzelhetetlen, hogy a családok ne vegyenek virslit is a bableves, a lencsefőzelék, vagy a töltött káposzta elé-mellé-utánra, s ezzel a virsligyárak is pontosan tisztában vannak. Úgy vannak vele, inkább legyen áru a boltokban, mintsem ott lökdösődjünk a pultok előtt, nehogy elvigyék előlük az utolsó párat is az élelmesebbek.
Még az év végi méretes rabló-pandúr játszma sem izgatja a gyárakat, amikor az élelmiszer ellenőrök bekukkantanak minden Tescoba, Sparba, (talán még a baráti CBA-ba is), és aztán bejelentik: a virslik többsége megint megbukott a vizsgán.
Méltatlankodunk, de minek? Addigra már jóízűen megettük.
