Mélységes mély az a múlt, amelyből mára az embernek a tisztelete kilépett a puszta vallás és filozófia keretei közül, és társadalmi, vele politikai kérdéssé vált. 1486-ban Pico della Mirandolna humanista gondolkodó volt egyike az elsőknek, aki megfogalmazta, hogy az ember méltósága alapvetően a szabadságában van.
A hosszú út
Újabb évszázadnak kellett eltelnie, hogy a 18. századi felvilágosodásban a szabadság politikai eszménye összekapcsolódjék a hatalmi fékek és egyensúlyok rendszerével, és megszülessék – először az Egyesült Államokban – a modern köztársaság. A köz társulása idővel demokratikus formákat öltött, és a 19. században megjelentek a modern tömegdemokráciák.
A demokrácia intézménye minden válsága ellenére stabilnak bizonyult. Ezt a fékek és egyensúlyok intézményi rendszerére épülő politikai önszabályozási mechanizmus is biztosította. A bal- és jobboldal, illetve a liberalizmus és konzervativizmus küzdelme, és a szabad választások biztosították azt a visszacsatolást, amelynek segítségével az elhasználódó kormányzatok helyett újak kerülhettek békésen hatalomra, folytonosan módosítva, szerencsés esetben javítva a rendszeren. Kétszáz év alatt a demokrácia nagyot változott. Felszámolták például a rabszolgaságot, az egyház túlhatalmát. A jóléti demokrácia formájában gátat vetettek a tömeges elnyomorodásnak. Megnehezítették az államok közötti háborúk kirobbanását.
Mindennek a feltétele a lemondás volt arról, hogy az igazságosságnak a jogrendszeren kívül lehet vitathatatlan politikai képviselője. Ehelyett a különböző felfogások (igazságosságok) képviselői egymást tartják sakkban. Az ember tiszteletén kívül ennek a sajátos egyensúlynak a ténye a közös eszmeiség. Senki sem kaphatott államilag készen olyan világnézeti vezérfonalat, mely egységesen, mindenki által elfogadottan megfogalmazza például az élet értelmét és vele valamiféleképpen a jövőt. Világivá vált az igazság.
Filozófiai, vallási, és egyáltalán metafizikai szempontból ez nem valami emelkedett gondolat. Olyan magasabb rendű, egyben egyszerű, ezért közös fogódzót nem biztosít, mint például korábban a vallás. Noha lehetséges, hogy az emberek egy része ilyenfajta fogódzó is igényel.
Bögös Loránd: Körön belül
A tömegdemokrácia ellentmondása
A szavazati jog fokozatos kiterjesztésével létrejövő tömegdemokráciákban olyan tömegek kaptak szavazati jogot, amelyek érdekvilágát már nem a vagyoni függetlenség, vagy valamiféle egységesen vallott szakrális meggyőződés irányítja. Túlnyomórészt kiszolgáltatott gazdasági helyzetben vannak, és alapvető érdekük a biztonság és a rend. Ez korábban se volt ugyan másként, mára azonban beleszólhatnak a választásokon abba, hogy ez a biztonság és rend milyen legyen és főleg: ki valósítsa meg.
Az ebből következő ellentmondásokra már a 19. század közepén felfigyeltek a politikafilozófusok. Alexis de Tocqueville konzervatív nézőpontból fogalmazta meg, hogy a társadalmi egyenlőség végletekig menő megvalósítása az egyén elszigetelődéséhez, tanácstalanná válásához vezet. Ennek következtében olyanok is befolyásolhatják a választókat, akik nagyobb biztonságot, a pártharcok fölszámolást, a nemzeti egység megteremtését ígérve kizárólagos hatalomra törnek. Azaz a választók észre sem veszik, amikor önként adják föl a demokráciát, vele saját szabadságukat. A „többség zsarnoksága” jöhet létre.
Erre a helyzetre, és az ebből következő nehéz politizálásra utalt Winston Churchill: „a demokrácia a kormányzat legrosszabb formája, amely azonban még mindig jobb az összes többinél.”
Nyílt lázadás a demokrácia ellen
Tocqueville azt is megfogalmazta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenése következtében megnövekszik az érzékenység a megmaradó egyenlőtlenségekre. Ez is elősegíthette annak a marxista ideológiának és politikai mozgalomnak a megjelenését, mely szerint a kapitalizmus, vele az elidegenedés megszüntetésével minden gazdasági egyenlőtlenség, vele elnyomás is felszámolható.
A „rossz” demokráciát tehát szükségszerűen két irányból fenyegeti veszély. Egyrészt a mindenek fölé helyett tökéletes biztonság, rend és nyugalom, másrészt az elnyomás alóli teljes felszabadulás igénye. Valójában két fajta, eltérő gyökerű lázadásról van szó a demokrácia ellen. Bennük csak az a közös, hogy valamiféle megváltott világot ígérnek. Filozófiailag nézve nem történt más, mint hogy az emberben feltehetően létező igény a metafizikára abban a pillanatban valahogy érvényesülni kezdett, amint magára maradva már csak az anyagi valóság és a szabályozott politikai küzdelem lehetősége állt előtte. Ezt a békés küzdelmet a demokrácia eszméje szentesítette. Ennek a gyökereiben magasrendű eszmének a belátása azonban nem könnyű: önmérsékletet igényel, nincs is hosszú hagyománya, ezért nem mindenki tudja könnyen követni a mindennapjaiban, különösen, ha azok nyomasztóak.
A demokrácia megsemmisülésével fenyegető két irányzat először a 20. század első évtizedeiben jelent meg valódi, katasztrófákba, illetve politikai csődbe vezető formában.
A marxizmusból kinőtt kommunista mozgalom az első világháború után véres kegyetlenségek közepette valósította meg a kezdetben bolsevistának nevezett proletárdiktatúrát. Ezt az „igazi” demokráciának, kapitalizmustól és kizsákmányolástól mentesnek hirdetett rendszert népi demokrácia néven a második világháború után számos más államra is rákényszerítették.
1922-ben Olaszországban, 1933-ban Németországban jött létre az a rendszer, mely a vezér és a nép teljes egységét hirdette, a tekintély és a nyílt erő elvén alapul, és ahogy a bolsevizmus is, teljesen felszámolta a fékek és egyensúlyok rendszerét.
A lázadás átalakult formája
A német és olasz nemzetiszocializmus/fasizmus a második világháborúban katasztrófába torkolló vereséget szenvedett. Az európai népi demokratikus rendszerek a kapitalista, szabad világgal való sikertelen versenyben alul maradva békésen szűntek meg. A tömegdemokrácia ellentmondása azonban továbbra is fennáll, és ezért mára elkerülhetetlenül újra megjelent a lázadás a demokrácia ellen.
A nagy különbség azonban, hogy a történelmi vereségek, a kapitalista demokrácia szemmel látható sikerei és stabilitása miatt a lázadás már nem a klasszikus, nyílt formákban lép fel. A populista mozgalmak nyugaton a nép és a vezér egységét, valamint a rendet célul tűzve maguk is demokráciát hirdetnek. A francia Marine Le Pen szavával mintegy „ördögtelenítették” magukat (a magyar Jobbik esetében ezt az arculatváltást „cukiságnak” nevezik). Az Európai Unió keleti peremén, ahol a demokráciának amúgy is sokkal gyengébbek a hagyományai, valamivel nyíltabban, de szintén a demokrácia álarcában lépnek fel. Orbán pártvezér illiberális demokráciát hirdet, ami lényegében a fékek és ellensúlyok, valamint az állam politikai semlegességének a megszűnését jelenti. Egy kisebbség számára ugyan megmaradhat a jóformán hatástalan politikai szólásszabadság és szerveződés, de kerülő utakon őket is fojtogatják. A választók pedig már tudják, hogy ha például ellenzékit választanak valamilyen tisztségre, annak vagy semmiféle hatása nincs, vagy ha netán polgármestert, akkor ez csak hátrányokkal, az állami pénzek kurtításával jár. Mindezzel gyakorlatilag kivégezték a demokráciát.
Ezek a mozgalmak és rendszerek valójában szélsőjobboldaliak. Jellemző rájuk a tömegtámogatás. Ahol megvalósulnak, mint Magyarországon, e támogatás és a torz választási rendszer következtében egyelőre nincs kilátás a rendszer megdöntésére. A demokraták még nem találtak erre a helyzetre ellenszert.
A hibás válaszok
A szélsőjobboldali, a kortársak szemében többnyire populista politikai szereplőkre egyre inkább jellemző a vitatkozás rendkívül durva, személyeskedő módszere, de főleg a tényeket semmibe vevő politizálás (a „postfactual politics”). Parádés példája ennek az idei évben lezajlott elnökválasztásokon az amerikai Donald Trump vagy az osztrák Norbert Hofer stratégiája, vagy ahogy Orbán és köre reagál érdemi válasz helyett minden tárgyszerű bírálatra azzal, hogy „blöff!” A hazudozások már semmiféle hitelességromlást nem okoznak, mert a hitelesség maga vált értelmetlenné.
Demokraták ezzel hiába szegeznek szembe konkrét politikai programokat. Sokszor megpróbálják átvenni ezeket a módszereket. Valójában alapvető hiba ilyen vitákban részt venni. A tömegek számára olyasféle látványosságok ezek, akár egykor a római amfiteátrumokban az egymást meggyilkoló gladiátorok küzdelme. Az ilyen félrevezető látványosságoknak annak idején a kereszténység vetett véget. A mai magyar a politikai kereszténységet képviselő párt embereit ez nem zavarja. A magát kereszténynek valló Bayer Zsolt szerint „…a pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember.” Ezt az embert az Orbánhű kereszténydemokrata pártvezető javasolta állami kitüntetésre.
A demokrácia Magyarországon már kisebbségbe került baloldali és liberális hívei nem ismerik fel, hogy nem jobboldaliakkal vagy konzervatívokkal állnak szemben, hanem közönséges, noha magukat álcázó szélsőjobboldaliakkal. Minden, a parlamentarizmus játékszabályait betartó ellenzéki politizálás csak a rendszert szentesítheti, annak veszélyeztetése nélkül.
A jobboldali és konzervatív demokraták azzal fosztják meg magukat a politikai cselekvés lehetőségétől, hogy hagyják magukat megtéveszteni az álcázott fasisztoid rendszer jobboldalias (de olykor akár baloldalias) és konzervatívnak tűnő szólamaitól. Ráadásul sokszor a baloldaliakban és a liberálisokban látják a demokrácia ellenségeit.
Ennek a kölcsönös bizalmatlanságnak a kialakulásában a bal-, illetve a jobboldaliság nevében okozott történelmi traumák fontos szerepet játszotta. A korábbi diktatúrák ugyanis – megtévesztően – szintén nem szélsőbaloldalinak vagy szélsőjobboldalinak minősítették magukat, hanem bal-, vagy a jobboldalinak. Ezért tovább él az a végzetes gondolkodás, hogy a fasiszta/nemzetiszocialista/nyilas rendszerek okozói a jobboldaliak/konzervatívok, a bolsevista/szocialista/kommunista rendszerek okozói meg a baloldaliak és a liberálisok. Holott a demokrácia elleni lázadás éppen a bal- és jobboldaliság, illetve a liberalizmus és konzervativizmus kölcsönös legitimitásának megtagadását is jelenti.
Megnehezíti a baloldali és liberális demokraták helyzetét, hogy egy mérvadó részük továbbra is hibásan válaszol a nemzeti kérdésre. Ragaszkodnak a politikai nemzet fogalmához, amivel elvadítanak mindenkit, aki érzékeli, mennyire ki vannak téve többek között a magyarok a szomszéd államokban az államilag megvalósuló asszimiláltatási kényszernek, ami ma ugyancsak rejtett, álságos formában mutatkozik meg. Akiket ez érint, többségükben aligha tekintik magukat mondjuk a román vagy a szlovák politikai nemzet tagjának. A kulturális önvédelem baloldali-liberális megfogalmazásának hiányában a szélsőjobboldali demagógiának szolgáltatják ki azokat, akik a nemzetállami kulturális egyenjogúság hiánya sújt.
A szélsőjobboldali menekült ellenes uszításra adott hibás válaszként elzárkóztak attól, hogy megfelelő, az euro-atlanti kultúra felvilágosodásban gyökerező világát védő feltételeket szabjanak a befogadásra. Figyelemre méltó, hogy például Németországban ezeket a feltételeket a jobboldali demokrata Angela Merkel kancellár és pártja kezdi megfogalmazni, helyesbítve a korábbi, feltétlen befogadási politikájukat. A szociáldemokraták, akárcsak a mai magyar baloldaliak és liberálisok hangadó része meg még ott tart, hogy ebben is burkolt rasszizmust orront. Ezt a „legszebben” Tamás Gáspár Miklós fogalmazta meg: „a kultúrára való hivatkozás a legújabb rasszista trükk.” Nyilván a kultúra védelme is.
A kilátások
Ilyen körülmények között a bal- és jobboldali, liberális és konzervatív demokratáknak egyaránt hosszú időre lesz szükségük, hogy eredményes ellenszert találjanak a demokrácia elleni szélsőjobboldali lázadással szemben. Ugyanez vonatkozik a nyugati demokráciák politikai életére is, noha ott a demokráciának erősebbek a hagyományai. Még szerencse, hogy nincs egyszerre napirenden a szélsőbaloldali lázadás is.
Feltehetően a magyar demokraták 2018-as választási veresége elő fogja segíteni a valósággal való kendőzetlenebb szembenézést. Addig van még több mint egy év. Utána talán világosabb lesz, hogy az a politika, melyet eddig folytattak azokkal szemben, akiknek a másik ember szabadsága semmit sem jelent, sehová se vezet.
