László Gergely & Rákosi Péter: Iskolatáska
Évek óta nem írtam publicisztikát. Most, hogy a Népszava főszerkesztője megkért, adjak cikket a lap tematikus karácsonyi számába, amely az „írástudók felelősségét” járná körül, szembesülnöm kell ezzel a ténnyel. Miért hallgattam el publicistaként? Miért nem elemzem, kommentálom a napi politika fejleményeit, ahogy tettem ezt bő két évtizeden át, 1989 és 2011 között? Az írástudók felelősségéről aligha mondhatok érvényeset úgy, hogy ne válaszolnék erre a személyes kérdésre.
Pusztán az évszámokból nyilvánvaló: publicista pályafutásom időszaka egybeesett a harmadik Magyar Köztársaság korával. A demokratikus rendszerváltozás lázában születtek első politikai cikkeim, a parlamentáris demokrácia hullámverése inspirálta őket húsz éven át, s az antidemokratikus rendszerváltozás döbbenetében apadtak el fokozatosan.
Hogy a pártállami diktatúrában publicista legyek, az föl sem merülhetett – ahogy a párttagság sem. Aztán történelemtanárként, fölfogva a nyolcvanas évek végén beindult politikai mozgások korszakos jelentőségét, természetes módon csatlakoztam az elsőként megszerveződő ellenzéki párthoz, az MDF-hez. Parlamenti képviselő lettem, ami politikusi státust jelentett. Ilyen minőségemben kezdtem írni egyre sűrűbben publicisztikákat. Kormánypárti politikusként a legjobb ellenzéki lapokba: a Magyar Hírlapba és a Népszabadságba. Hasonló módon egykori egyetemi csoporttársamhoz, albérleti szobatársamhoz, majd frakciótársamhoz, Elek Pistához. Akire akkor is, korábban is fölnéztem, akit magamnál fölkészültebb, tudatosabb, komolyabb személyiségnek tartottam, s akit képviselő létére zömmel ugyanaz a kényszer avatott gyakorló publicistává, ami engem: a konzervatív liberális szellemiség sajtóbeli jelenlétének fájdalmas hiánya.
A politikus és a publicista szerepe azonban tartósan nem volt összeegyeztethető. Az utóbbi valójában egyszerű feladat, nem kíván többet a fölismert igazságok tiszta kimondásánál. Az előbbi viszont ezen igazságok gyakorlati megvalósítását követeli, ami nehezebb dió. Fegyelmet, szervezett és koordinált cselekvést igényel, olykor épp a szóban forgó igazságok ki nem mondását – ha az veszélyeztetné későbbi realizálásukat. Az efféle határhelyzetekben Pistában is, bennem is rendre a publicista, az értelmiségi kerekedett fölül. A botcsinálta politikus fölé. Magam különösen zabolátlan voltam, egy pillanatig se haboztam markánsan állást foglalni valaki ellen vagy mellett, legyen az a köztársaság elnöke, a pártom alelnöke egyfelől, a miniszterelnök másfelől. E tekintetben – noha tőlem kevésbé harsányan – Elek is következetes volt: így zártak ki mindkettőnket 1993 nyarán az MDF-frakcióból, majd kiléptünk a pártból is. Ő a Fideszhez csatlakozott (1994-ben így indult újra a választásokon), én 1993 és 2010 között nem vállaltam politikusi szerepet.
Publicistaként, politikai korlátok nélkül írtam, a legjobb meggyőződésem szerint. A Népszabadság és a Magyar Hírlap mellett, majd helyettük egyre inkább a Magyar Nemzetbe. 1994-től Elekkel együtt Orbán tanácsadói lettünk (meginvitált minket), Antall halála után benne láttuk a modern konzervatív liberalizmus letéteményesét. Elek elég sokáig, én csak 1996-ig. Két évvel első kormányra kerülése előtt elköszöntem a Fidesz elnökétől, majd független publicistaként támogattam vagy bíráltam – az általam vélt érdeme szerint.
2002 után azonban nemhogy liberálisnak, hanem demokratának se láttam már. 2003-ban ezt írtam a Népszabadságba: „Ha Orbán 1988. március 30-án este a Bibóban azt mondja: 15 év múlva majd így néz ki a Fidesz, őrültnek nyilvánítják és kikergetik a teremből. Ez az őrület most: valóság… Orbán iszonyú súllyal nehezedik a magyar jobboldalra, alternatívája nincs, elfogadottsága – minden kudarc és intő jel ellenére – óriási. Akik azt remélik, hogy egy újabb súlyos választási kudarcba belebukik, tévednek.”
Később ezt írtam: „A baloldali értelmiségnek nincs veszélyérzete. A függetlenség pózában tetszeleg. Megveti a populista ígéreteket, szakszerűen aggódik a büdzsé állapota, az Euro-program csúszása miatt. Bár viszolyog Orbántól, és szurkol Gyurcsánynak, azért jelzi: ’az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz’. Nem veszi észre, hogy ma Magyarországon nem az árfolyamveszteség, a gazdasági növekedés múló megingása, vagy a nemzetközi hitelminősítő intézetektől beszedhető rovó elkerülése a tét. Hanem a parlamentáris jogállam. Amelyet először fenyeget komoly veszély a rendszerváltozás óta... Orbán most azt mondja: jogállam helyett ’kultúrállamot’ kell építeni. Ha megnyeri a választásokat, a rendszerváltozással született magyar parlamentáris rendszer, a Magyar Köztársaság helyén egy korrupt és hazug félbalkáni rendszer fog kiépülni.”
Nem, ezt nem a 2010-es választások előtt írtam. Hanem négy évvel korábban: 2006 tavaszán (Népszabadság: Írástudók ájulása). Elek Pista számon is kérte tőlem – korrekt cikkben, szintén a Népszabadság hasábjain –, miért távolodtam el a jobboldaltól, miért támadom Orbánt. Válaszoltam neki, majd két tévéadásban vitatkoztunk a Fidesz elnökéről pro és kontra – nem jutván közös nevezőre. A magam részéről akkor már nem egyszerűen Orbánt támadtam, de támogattam is azt a politikust – Gyurcsány Ferencet –, akiről azt lehetett hinni, hogy képes lesz megállítani a magyar parlamentáris demokráciára halálos veszélyt jelentő fideszes vezért. Ez 2006-ban még sikerült neki, később tudjuk, mi történt...
A régi barátaim zömmel elkönyvelték, hogy átálltam a túloldalra. Nem akarták észrevenni, hogy a magyar politika fő törésvonala már rég nem a bal- és a jobboldal, hanem a liberális demokrácia hívei és ellenfelei között húzódik. Ők Orbánhoz maradtak hűek, én önmagamhoz. Az 1989–90-ben megszületett parlamentáris demokráciához, a konzervatív liberalizmushoz, Antall Józsefhez. Ami 2006 után nemcsak összefért a Gyurcsány Ferenchez való hűséggel, de számomra következett is mindezekből. Paradox módon? Igen: a magyar politika egyre paradoxabbá vált.
A fideszes újsággá lett Magyar Nemzettől már 2001-ben eltanácsoltak a szerkesztők, öt évvel később megtörtént ez a Magyar Hírlap esetében is – ugye, nem kell bizonygatnom, hogy a lapok fordultak ki önmagukból, nem én. A Népszabadság mellett a Népszava és a 168 Óra lettek a fórumaim, ezekben kongattam eltökélten a vészharangot, amellyel a magyar parlamentáris demokráciát fenyegető veszedelemre próbáltam figyelmeztetni, mindhiába. Bakelit politológusok előszeretettel neveztek ekkoriban „hivatásos rettegőnek”. Hadakoztam a Gyurcsányt Orbánnal egy kalap alá vevő ostoba divattal, azokkal, akik a „középen állásban” vélték megtalálni a maguk elemzői függetlenségét, és nem azonos mércét használtak, hanem azonos mérési eredményre törekedtek. Ezért – akarták vagy sem – hamisan kellett mérniük.
Aztán Elek Pista is elszakadt a Fidesztől, már 2010 előtt. Az LMP alapító tagja lett, e pártban látta lehetőségét a demokrácia képviseletének – Gyurcsány ellenében is. 2010 után pedig már élesen bírálta az autokratikus rezsimet – ha tetszik: végre Orbán ellen fordult.
2010-ben újra politikusi szerepet vállaltam magam is. 1989 és 1990 után ismét képviselőjelölt lettem – harmadszor is az MDF színeiben. Ami nem volt több kétségbeesett gesztusnál: e választással a párttal együtt (melynek nem lettem újra tagja) a harmadik Magyar Köztársaság is megbukott. Amit persze nem tudtam elfogadni. De egyre inkább éreztem, a tiltakozó szó itt már nem sokat ér.
Annak idején a demokratikus rendszerváltozás sodrása vitt a politikába: átmeneti időben, átmeneti időre. Az üzemszerűen működő demokráciában nem voltam alkalmas a politikusi szerepre, a publicista státusa volt nekem való. Aztán az antidemokratikus rendszerváltozás megint visszasodort a politikába. A 2010-es szerepvállalás után nem volt nehéz csatlakoznom Gyurcsány Ferenc új pártjához, ő hívott a Demokratikus Koalícióba. Mivel Gyurcsányt akkor már rég bűnbakká tette a baloldal is, az igazságérzetem azt diktálta, hogy ne utasítsam el a hívást.
A DK lett életem második pártja, miközben fokozatosan megszűntem publicista lenni. Nemcsak a kétféle tevékenység összeegyeztethetetlenségéről korábban szerzett tapasztalataim okán. Hanem amiatt is, mert egy idő után belefárad az ember, hogy újra és újra leleplezze az autokratikus rezsimet, minden alkalommal igazolva annak antidemokratikus természetét. Mintha naponta ismétlődő bankrablásokról számolna be így: az elkövető nem húzott sorszámot, nem ült le a várakozók közé, nem állt sorba a pénztárnál, nem igazolta magát, hanem a fején maszkkal berontott a helyiségbe, egyenesen a pénztároshoz rohant, fegyvert fogott rá, a pénz átadására kényszerítette, nem írt alá átvételi elismervényt satöbbi, satöbbi.
Lassan nincs is hova írni.
Így aztán a politikai publicisztikák helyett maradnak a politikai tárgyú könyvek, azok – minthogy van rájuk kereslet – még kiadhatók. És marad a meggyőződés, hogy hosszabb távon igenis értelmes dolog politikai szervezetet működtetni, amely a dolgok jobbra fordulásakor esélyes jelölteket tud majd állítani, kampányt tud vinni, mert mi másban gondolkozhatunk, mint választásokban. Mert sem a bűnbakképzés, sem a messiásvárás – ami sajnos egyre inkább eluralja a maradék demokratikus közvéleményt – nem vezet sehová.
Elek Pista 2014 óta nem gondolkodik ilyesmiben. Ezúttal ő vonta le a radikálisabb következtetést. Hazament a falujába, ahol biogazdálkodást folytat. Ez a roppant felkészült, imponálóan becsületes ember, a rendszerváltozás óta összegyűlt hatalmas politikai tudásával és tapasztalatával kecskéket legeltet, feji őket, a gidák születésénél bábáskodik, sajtot készít, fákat metsz, gyümölcsöt termel, lekvárt főz. Véletlenül akadtam a képeire a Facebookon: láthatóan derűs, sőt boldog. Azt mondja, jóval korábban kellett volna meghoznia ezt a döntést. Hogy tudniillik az a vállalkozás – mondom én –, amelyre egykor föltettük az életünket, kudarcba fulladt, becsődölt, gallyra ment – lássuk ezt be és engedjük el. Mert hiába hittük: mindig az idegen hatalmak, a külső erők, a balsors fosztottak meg bennünket a demokratikus Magyarország esélyétől, mi magunk élni tudnánk vele, ha hagynák, ha végre jól alakulna a nemzetközi konstelláció. Nos, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától jól alakult. És mi nem tudtunk élni vele. Akkor hát hallgassunk Voltaire-re és műveljük kertjeinket...
Nagyon megértem Elek Pistát. Mi több, irigylem is. De mivel követni nem tudom, bármily kevésnek látszik e pillanatban a siker esélye, kénytelen vagyok politizálni. Meg könyvet írni. Hátha egyszer írhatok majd újra cikkeket is. Ha megint lesz miről és lesz hova.
